Külföldi

Az 1991-es alakulás óta három nagylemezt és négy EP-t kiadott brazil Angra nemrég megrendítő erejű változáson esett át. A régi tagság háromötöde – a ritmusszekció (Luís Mariutti basszeros és Ricardo Confessori dobos) és az egyéni hangú énekes, André Matos – eltávozott a zenekarból. Egy ilyen fejlemény sok csapatot azonnal a padlóra küldött volna, de a két Angra gitáros (Rafael Bittencourt, Kiko Loureiro) meglepően gyorsan összeszedte magát és az új...

A 2014-es Massive Addictive lemez címe esetemben telitalálat, a mai napig rendszeresen megfordul a lejátszómban az anyag. Jól szól, a dalok tele vannak energiával, nagyon el lett találva a három énekhang aránya. Pont annyira kommersz, hogy még szórakoztató, a dallamok az első hallgatás után képesek belemarni magukat bárki agyába. Nagyon kíváncsian vártam tehát a folytatást. Nem egyszerű összefüggő gondolatsorként leírni mit gondolok a Maximalism-ről, maradjunk annyiban, hogy...

Nem lesz túl részletekbe menő, és hosszú ez a kritika. Egyrészt azért, mert egy idő után magamat ismételném, másrészt pedig még én magam sem tudtam igazán értelmezni az albumot. A befogadásához nem volt elég két hét számomra, és be kell valljam, általában nem szeretem azokat a lemezeket, amikért ennyit kell küzdeni. Viszont, amellett, hogy érzem, most megéri, érvényesíthetem kritikámban a kevesebb néha több-elvet. Ahogy a Mastodon is csinálta. ...

Két hete a Paradise Lost, „Draconian Times” albumát választottam, a KlasszikuShock rovatba. Múlthéten Gyuri a Judas Priest „British Steel”-jét vette górcső alá. Két olyan album, ami az adott stílusban mérföldkő volt a zenetörténelemben, és amik máig emberek millióinak kedvencei. Két ilyen híres, sikeres és ismert album után, úgy döntöttem nem ezt az irányvonalat folytatom, hanem előveszek valami olyat, ami a maga nemében nagyszerű, de mégsem lett soha olyan...

Underground alapművek I.  Dropkick Murphys: Sing Loud, Sing Proud! (2001) Új sorozatot szeretnék indítani.  Olyan kiváló underground (punk, hardcore, oi, psychobilly, stb) bandák általam alapműnek tartott lemezeit szeretném bemutatni, melyeket kis hazánkban igencsak kevesen ismernek, pedig megérdemelnék a figyelmet. A bemutatásra kerülő zenekarok között értelemszerűen több lesz a külföldi, hiszen sokkal többen vannak, mint a hazaiak, ráadásul a hazaiak talán nem annyira ismeretlenek előttetek. Meglepően sok...

Tizenhat év után újra Mike Portnoy-jal készített albumot a Dream Theater. 2023 őszén robbant a hírbomba, hogy 2010-es távozása után  Portnoy visszatér anyazenekarába, és a 2009-es Black Clouds & Silver Linings lemez után, újra együtt ír zenét a Petrucci, Portnoy, Myung, Rudess, LaBrie ötös. Tavaly ősszel aztán Night Terror címmel az első fecske is megérkezett, ami már akkor is azt a benyomást keltette, hogy modernebb hangzással ugyan, de a...

Eheti KlasszikuShock rovatunkban Svédországba látogatunk, ahol a metál nem csak egy stílus, hanem egy igazi életérzés is. Amióta világszerte elterjedt az ABBA láz minden helyi banda azon dolgozik, hogy meggyőzze a bolygót arról, hogy az IKEA és a húsgolyók hazájában, van metál is, és nem csak mosolygós pop. (Nem lebecsülve persze az ABBA érdemeit) Egy-két kivételtől eltekintve (Roxette, Europe), azért mindig sikerült nekik kőkemény metál zenét alkotni, és ezzel...

A The Burning Red album (kritika: The Burning Red 1999, Roadrunner ) után két évvel egy újabb furcsa (értsd: a thrashes gyökereket megtagadó, a rap-metalos irányba tovább mozduló) lemez került ki az oaklandi Machine Head műhelyéből. Az ősfanok számára már az előző korong is túl dallamos volt, sok rapes hatással, amire az új albumon még csak rádobtak Flynnék. Viszont nem tudom csak ennyivel elintézni ezt a lemezt, és bevallom, ennek...

2010-es alapulása óta az Attic nevű német zenekart egyre nagyobb, fokozódó figyelem övezi, ez pedig korántsem meglepő, ha belefülelünk a zenéjükbe. Keveréke az egy rakás metal alstílusnak, de alapvetően a többség a vokál miatt rögtön King Diamondra, és a Mercyful Fate-re asszociál. Na meg persze beugorhat még egy rakás sikoltozó énekes a 80-as évekből, jelesül éppen Rob Halford. Hozzá még visszatérek hamarosan. Szóval adott a banda, jelenleg a második albumukról...

Érdekes, ha egy zenekar szakít a hagyományokkal és más zenei vizekre evickél, a szaksajtó azonnal rájuk húzza a vizes lepedőt, emellett rajongók ezrei fordítanak nekik hátat. És itt most nem olyan változtatásokra gondolok, hogy két hanggal lejjebb hangolják a hangszereiket, hanem olyan jelentős eltérésekre, mint anno a Paradise Lost esetében, amikor a cső szigorú death/doom metalt felváltotta a Depeche Mode-szerű szintipop. Mi van mondjuk azokkal a zeneszerető emberekkel, akik...