Underground alapművek I. Dropkick Murphys: Sing Loud, Sing Proud! (2001)
Új sorozatot szeretnék indítani. Olyan kiváló underground (punk, hardcore, oi, psychobilly, stb) bandák általam alapműnek tartott lemezeit szeretném bemutatni, melyeket kis hazánkban igencsak kevesen ismernek, pedig megérdemelnék a figyelmet. A bemutatásra kerülő zenekarok között értelemszerűen több lesz a külföldi, hiszen sokkal többen vannak, mint a hazaiak, ráadásul a hazaiak talán nem annyira ismeretlenek előttetek. Meglepően sok olyan banda van, akik külföldön majdhogynem mainstream státuszban vannak, míg itthon esetleg a „rétegzene” titulust kapják meg. Igaz ezen az állapoton az internet egyre jelentősebben változtat, de van még hova fejlődnie a dolognak.
Ilyen cikkem tárgya a bostoni Dropkick Murphys is. Az 1996-ban alakult csapat jelenleg már annyira népszerű, hogy az MTV2 extrémsport magazinjának a főcímdala is az ő egyik számuk. A Last.fm-en pedig olyan hallgatottsági adataik vannak, mint a Motörheadnek vagy a Judas Priestnek. Ehhez képest nálunk igen kevesen ismerik őket. Szerencsére egyre többen; ebben nagy szerepe van a Zöld Kedd adásának is szerintem.
No, de essünk is neki az albumnak! A Sing Loud, Sing Proud! a harmadik lemeze a társulatnak, egyben az első az új énekessel és bivalyerősre sikeredett! Szerintem azóta se tudták felülmúlni. A For Boston nagyszerű kezdőszám. Rövid fogós, futballmeccsre való refrénnel és csordavokállal. Utána a The Legend of Finn MacCumhail nyers gitárjaival és remek refréntémájával tovább kényeztet minket. A Which Side Are You On? Kislány énekkel és akusztikus gitárral kezd. Lazább darab, amiben megcsillantják politikusabb énüket. Igen a csapat baloldali, hiszen a tagok mind munkásszülők gyerekei. Azért nem vérkomcsi a gárda, sőt és semmi köze ahhoz, amit nálunk baloldalnak neveznek. Most következik az album talán legerősebb tétele a The Rocky Road To Dublin személyében. Ez egy régi ír kocsmadal, amit minden valamire való kelta punk csapat feldolgozott, de messze ez a legjobb. Felpörgették, bepunkosították a duda és a síp pedig remekül ellenpontoz.. Ha azt mondtam, hogy a Rocky Road talán a legerősebb, igazam volt. A Heroes from Our Past legalább ugyanolyan jó. A duda itt hihetetlenül jól egészíti ki a gitárzúzást. Pogóra csábító szám mindkettő. Következik a Forever mely egy lassabb együtténeklős dal. Kell is a pihenő a fenti két zúzda után.
A The Gauntlet egy klasszikus oi/punk nóta csordavokállal és nyers gitárrhangzással. A gitárok amúgy az egész albumon nagyon nyersen, koszosan szólnak. A Good Rats egy középtempós ír dal, kocsmába illő vokállal. Utána a lemez egyetlen gyengébb -persze ez viszonylagos, ezekhez a számokhoz képest gyenge, más zenekar a két kezét összetenné, ha tudna egy ilyen számot írni – pillanata következik a The New American Way képében. Fogós kis punkdal, de semmi extra. Az ezt követő The Torch egy lassú, akusztikus gitárral kísért ballada. Szép szám, remek kontrasztot alkot az utána következő The Fortunes of War-ral, amely az amerikai himnusz gitártémájával kezdődik és jó kis punk zúzdával folytatódik. Gyors pörgős szám, a közepén egy kiállással. Az A Few Good Men tipikus kocsmanóta kissé felpörgetve a szokásos együtténeklős, nagyon fogós refrénnel. A Ramble and Roll egy szőrös, üvöltős, sallangmentes punkdal. A Caps and Bottles lassan kezdődik, de begyorsul és egy tempós pogóra ingerlő nótává válik ismét egy nagyszerű refrénnel. A pogóban megfáradva ellátogatunk egy hagyományos ír kocsmába és az üvegcsörgések mellett meghallgatjuk a The Wild Rover című klasszikust. Itt már azt gondolná az ember, hogy nincs tovább, kibulizta magát. Body surfölt, pogózott, dalolt kedvére.
Nem így van! A végére mutatnak egy olyat, hogy amikor először meghallottam, majd’ lefostam a bokámat. Ez pedig nem más, mint a The Spicy McHaggis Jig. Emberek egyszerűen hihetetlen ez a szám! Ahogy felépül, menetel előre és kiteljesedik egy hadarós, együttüvöltős refrénben, hát az földöntúli. A gitárok betonkeményen alapoznak, a duda sír, ahogy kell, a komák meg üvöltenek, ahogy torkukon kifér. Tökéletes lezárása egy tökéletes albumnak.
Az akkori Metal Hammerben azt írták erről az albumról: tökéletes ahhoz, hogy a teletetovált, tarkopasz, atléta trikós haverod hátán felmászva, kezedben egy korsó Guinessel a tömegbe vesd magad. Ez így is van. Meg ahhoz is, hogy egyszerűen csak jól érezd magad és mindenki hülyének nézzen a buszon, ahogy teliszájjal vigyorogva rángatózol. Ezen a lemezen, egyszerűen nincs gyenge szám! Kivéve talán a The New American Way-t, de az is csak pillanatnyi megingás és más albumukon az élmezőnybe tartozna.
Remekül egyesítik a nyers, kompromisszummentes punk rockot, az ír népzenével és kocsmahangulatával, illetve az oi futballstadionokat idéző kórusaival és seggberugdosós témáival. Nagyon eltalálták a számsorrendet is. Nincs üresjárat, monotóniába hajló tekerés, mindig olyankor jön a váltás, amikor az ember figyelme már egy kicsit lankadna. A refrénjeik meg telitalálatok. Mindegyiket legszívesebben együtt üvöltenéd velük. Nem ragozom tovább! Kiváló album, remek kezdés a zenekar és a stílus megismeréséhez is.
10/10
