Idestova másfél évtizede annak, hogy 14 évesen volt szerencsém a Vörösmarty Művelődési Házban megtekinteni a Dimmu Borgir, Dark Funeral, Evenfall, valamint a Dødheimsgard fellépését. Utóbbi zenekar, ha zenéje miatt nem is, de megjelenése miatt annál mélyebb benyomást tett rám. Az énekes sado-mazo felszerelésében előadott blaszfémia akkor sem tett rajongóvá. Most, hogy 2015-ben lehetőséget kaptam arra, hogy (immár felnőtt fejjel) kivesézhessem az aktuális korongot, megosztanám veletek, hogy hol is tartanak a sátáni veteránok.
Love Divide címmel egy 1 perces zajos intróval kezdődik a 6 számos Umbra Omega. Igen, csak fél tucat dalról beszélünk, de ezek hossza 10-15 perc között mozog. Gondolom most már senki sem kevesli a dalmennyiséget. Elképzelhetőbbnek tartom, hogy az albumot hallgatva páran még sokallni is fogják. Az Aphelion Void egy masszív progresszív black metal támadással ront neki a hallgatónak. Rendkívül változatos és ötletes nyitás, tele brutalitással, komplexitással, valamint experimentális és pszichedelikus témákkal. Mégsem működik. Nem, nem a negyedórányi felvezetés miatt, hanem az „énekes” Aldrahn hangja miatt. Nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor hallasz valami izgalmasat, majd valaki tönkrevokalizálja az összes dalt. Ha az első dal nem jön be, akkor ne is próbálkozz a maradékkal. Ha el tudsz vonatkoztatni az éneksávon hallható rettenettől, szereted az extrém metalt, a jazz-t, a pszichedelikus zenéket, akkor ugorhatunk a következő track-re. A God Protocol Axiom is rendkívül ígéretesen és intenzíven kezdődik, de ne aggódj, ez sem instrumentális, szóval újra elő lehet venni a szelektív hallást. Maga a dal amúgy nagyon atmoszférikus és változatos, egyfajta blackened jazz metal, ha úgy tetszik. Amennyiben erre a jazzened black metal lenne a helyénvaló megnevezés manapság, úgy én kérek elnézést… A The Unlocking eleje nagyon hasonló ahhoz, amit a Mayhem legutolsó lemezén, az Esoteric Warfare-en is hallhattunk. A későbbiekben sötét hangulatú akusztikus játékkal is meglepnek minket a fékezhetetlen fekete és progresszív fém cunami mellett. Említettem már, hogy borzalmas az énekes? Az Architect of Darkness korai ’90-es éveket idéző necro black metal hangulatú gitármelódiáihoz kiválóan illenek a bundozatlan basszusgitár hangjai. A torzítatlan gitár és zongorabetétek nagyon kellemes atmoszférát varázsolnak elénk, de úgy érzem, elviselhetőbb lenne az összkép, ha meghívtak volna egy valamivel kevésbé irritáló orgánummal megáldott énekest. 12 perc azért ebből a dalból is sok, a végére meg amúgy is kezd egy kicsit unalmas lenni. Elérkeztünk a záró Blue Moon Duel-hez. Itt sem hallunk már meglepetést…black metal… avantgarde… jazzes… atmoszférikus… etcetera. Valami miatt mégsem tudom maradéktalanul élvezni amit hallok. Nem is tudom miért…
Összegezve. Ezek a norvégok mesterkurzust indíthatnának, hogy hogyan lehet tönkretenni egy zeneileg minden szempontból izgalmas és ötletes lemezanyagot. Tudom, hogy sokan isteníteni fogják az általam folyamatosan kritizált tag teljesítményét, de ehhez nem kellett volna ennyit vesződni a felvételekkel. Sokkal takarékosabb Sméagol vagy a (Jim Carrey-féle) Grincs hangját bevágni és kész is vagyunk. Nyilván sokan hülyézik le azokat, akik „nem értik” az efféle förmedvényt, mert nekik csak a „sablonos/szirupos” dolgok tetszenek. Gondolom ezért is hallgatok black metalt, ugye? 😛 Komolyra fordítva a szót, zeneileg mindenképp érdekesnek és sok szempontból jónak tartom az új DHG sorlemezt. Ha másoknak nem csak a zene az egyetlen élvezhető dolog az Umbra Omega cd-n, akkor egészségükre, de én most inkább meghallgatom az új Thulcandra albumot.
