Abban az esetben, ha a Slayer klasszikus albumai kerülnek szóba, jelentőségét és intenzitását tekintve nyilván az 1986-os keltezésű Reign In Blood számít az örök csúcsnak, ezen nincs is mit vitatkozni. Én azonban az azt követő South Of Heaven albummal váltam rabjukká. Ebben pedig nem csak az játszott szerepet, hogy a Petőfi Rádió A Heavy Metal kedvelőinek, című műsorának jóvoltából, a „Mennyország déli részével” ismertem meg a zenekart, sokkal inkább az fogott meg, hogy Arayáék a korábbi agresszivitást tudatosan lassabb, dallamosabb, ugyanakkor roppant sötét zenei világgal fűszerezték.
Ha a kemény zene történelme, valamint a metal zsurnaliszta szempontjából ítélem meg a dolgot, akkor a Slayer két, minden elképzelhető szempontból definitív albumot alkotott: az egyik a ’86-os Reign In Blood, a másik a két évvel később napvilágot látott South Of Heaven. Természetesen a ’90-es Seasons In The Abyss-szel bezárólag valamennyi munkájuk abszolút klasszikus (a későbbi lemezek józan megítéléséhez még nem telt el elég idő), de talán a rajongók többsége is osztja fenti nézeteimet. 1986-ban jelent meg a Reign In Blood, a definitív thrash lemez, amelyet a sajtó azóta is olyan jelzőkkel illet, mint a megkerülhetetlen vagy az ultimatív, illetve a leg-ek különféle változataival halmoz el. Az első két korong után a Slayer nyilvánvalóan szintet lépett vele, és egyben elkészítette azt a tömör thrash eszenciát, amely után nem volt hová fejlődni gyorsaság és agresszió terén. Itt egy olyan ponthoz érkeztek, ahol egy pillanatra meg kellett állni, levegőt kellett venni, szét kellett nézni. Ezt persze a csapat is felismerte, és ha nem is teljesen tudatosan, de egy másik irányba indultak el a negyedik stúdiólemezzel, az 1988. július 5-én megjelent South Of Heavennel.
Magától értetődő volt, hogy, ha nem is gyökeresen, de változtatniuk kell, egy-két új fegyvert csapni az arzenálhoz. Még mielőtt a lemezen lévő változásról írnék, álljon itt egy kis történelem, mert azért hiába volt sikerese a Reign In Blood, a bandán belül nem volt minden zökkenőmentes. 1986 októberében indult a Reign In Pain turné, amelynek előzenekara Európában a Malice volt, míg a tengerentúlon az Overkill volt hivatott bemelegíteni a közönséget. Később a Slayert a W.A.S.P. hívta meg előzenekarnak, ez a kör azonban – ellentétben elődjével – már korántsem volt konfliktusmentes. Blackie Lawless és bandája nyilvánvalóan nem nézte jó szemmel az őket estéről-estére megalázó magabiztossággal lemosó ifjú titánokat, ráadásul a Slayer épp csúcsra ért a Reign In Bloodnak köszönhetően, így egyértelműen kezdtek felborulni az erőviszonyok. Mindez persze nem zavarta különösebben az ifjú thrashereket, az viszont igen, hogy a csapat és Dave Lombardo között egyre komolyabb feszültség kezdett felgyülemleni, ami végül odáig fajult, hogy a dobos egy hónap után otthagyta a W.A.S.P. turnét. A konfliktus okát később eltérően magyarázták a felek: Lombardo financiális problémákat is felvázolt, magyarán elege lett abból, hogy kidolgozza a belét a koncerteken, mégsem tudja kifizetni az albérletét és számláit, míg Kerry Kingék szerint a bajok forrása mindössze annyi volt, hogy Dave magával hozta a turnéra feleségét, aki telebeszélte a dobos fejét. A turné befejezéséhez a Whiplash tizennyolc éves ütősét, Tony Scaglionét igazolták le (ezt a felállást a Butcher Company címen futó kalóz koncertfelvétel örökítette meg), de mindenki érezte, hogy a Slayerbe nem ő a megfelelő ütős. Bár Lombardo King kérdésére először visszautasította a csapatba való visszatérést, végül Johnny Araya (Tom öccse) és Rick Rubin annyit járt a nyakára, hogy 1987-ben újra visszaült a dobcucc mögé.
Rick Rubin ötletének engedve már ismét Dave-vel a dobok mögött került rögzítésre a Less Than Zero soundtrackhez az Iron Butterfly egyik dalának, az In A Gadda Da Vidának Slayer-verziója. Bár a jóindulattal is csak közepesnek minősíthető feldolgozást a rajongók és a zenekar is egyöntetűen utálta, a rádiók valamiért elkezdték játszani, így a Slayer pályafutása során először annak ellenére is számottevő rotációba került, hogy a többek között Robert Downey Jr.-t is felvonultató film nem robbantott kasszát. A Reign In Blood megjelenését követő időszak tehát igencsak mozgalmasan telt, míg a csapat egy komoly Európa-turnét követően 1987 őszén elkezdte próbálni az időközben szép lassan összeálló új dalokat. A South Of Heaven felvételeire végül Los Angelesben, a Hit City West stúdióban került sor, ahol 1987 decemberétől 1988 februárjáig készült a lemez. Borítóját ugyanaz a Larry Carroll készítette, aki a Reign In Bloodét is, és a végeredmény természetesen hasonlóan barátságosra is sikerült. Bár a Reign In Bloodhoz hasonlóan beteg cover miatt első látásra mindenki a harmadik lemez egyenes folytatását várhatta tőle, a South Of Heaven egy elég komoly változásokon átesett Slayert mutatott.
Számos újdonság fedezhető fel az albumon. Ezek között az egyik legfeltűnőbb elem Tom Araya énekes/basszusgitáros hangja. Szűk hangterjedelméből megpróbálta kihozni, amire erejéből telt, az eredmény pedig olyan dallamosabb énektémákban öltött testet, mint a Live Undead, a Behind The Crooked Cross vagy a Spill The Blood e bandától szokatlanul melodikus vokálmegoldásai. Emellett a hadarósabb, tempósabb verzékben, refrénekben sem üvöltött olyan vehemensen. Áttekinthetőbb, szellősebb lett a hangzás, a gitárok a megszokotthoz képest vékonyabban szólnak, de a Dissident Aggressor (Judas Priest átiratának kivételével tipikus King/Hanneman riffekből épül fel valamennyi szerzemény. A Slayerre soha nem voltak jellemzők a feldolgozások, de a Dissident olyan jól sikerült, hogy kis túlzással tiszteletbeli Slayer nótának is betudható. Ha már a gitárosokat szóba hoztam: mivel Kerry King a lemez dalszerzési fázisát friss házasként töltötte, a South Of Heaven egyértelműen Jeff gyermekének számít. A tíz évvel későbbi Diabolus In Musicát leszámítva talán egyetlen Slayer anyag sem viseli magán olyan markánsan a szőke gitáros keze nyomát, mint ez, hiszen a korongon hallható kilenc saját dal közül hat teljes egészében Hanneman szerzeménye, és Jeff a maradék háromban is társszerző volt. Sőt, a Ghosts Of Warnak és a Spill The Bloodnak még a szövegét is ő hozta.
A sebességből látványosan visszavettek, viszont technika téren olyan bámulatos dolgokat rejtenek ezek a kompozíciók, amilyenekre még nem volt példa a négyestől. Ez különösen Dave Lombardo dobosra érvényes, aki az egyetemes metaldobolást utasította maga mögé e teljesítményével. Egy sörözés során egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a South Of Heaven egy Lombardo-szólólemez. Aki ismeri az album szinte külön zenei élményt nyújtó dobtémáit, pörgetéseit, díszítéseit, az nem tarthatja túlzásnak e kijelentést. A lassulás ellenére nem hiányoznak a zenekarra jellemző speed/thrash tempók sem. Elég meghallgatni a címadó nótával páratlanul összekötött Silent Screamet, a Ghosts Of Wart, vagy a Cleanse The Soult. Mind a tíz szám maximális pontszámot érdemel.
És ha már a zenei irányvonal megváltozott, a csapat csavart egyet az egyéb összetevőkön is. A sátánista fikciókat leíró, rémtörténeteket elmesélő szövegek eltűntek, helyüket pedig olyan témák vették át, mint az abortusz (Silent Scream), a háborúk borzalmai (Mandatory Suicide) vagy épp a tévés prédikátorok (Read Between The Lies). Komolyodásuk egyértelmű jele volt továbbá az is, hogy a csapat tagjai ezúttal nem fogukkal sörös dobozokat marcangoló kölykökként kerültek fel a hátsó borítóra: a Kevin Estrada által készített képen határozott, céltudatos csapat benyomását keltik. A zeneanyaghoz tökéletesen passzol a tébolyult borító is, melyhez hasonlókat Hieronymus Bosch és Pieter Brueghel festett a középkorban.
A South Of Heaven gyakorlatilag megjelenését követően rögtön komoly sikert aratott: az 57. helyig jutott a Billboard listán, és később mind az Államokban, mind Kanadában kivívta az aranylemez státuszt, Nagy-Britanniában pedig ezüstlemez lett. A South Of Heaven albummal a Slayer megalkotta azon művét, melytől kezdve zenéjük gyors, brutális oldala mellé felsorakoztatták annak hangulatosabb, dallamosabb, sötétebb, de nem kevésbé súlyos vonulatát is, melynek tökéletes szintézisét adta az 1990-ben megjelent Seasons In The Abyss. A South Of Heaven egy új korszak első fejezetét jelentette a Slayer életében, és a mérföldkő a metal egész történetében.
Pontszám: 10/10
Az együttes tagjai:
Tom Araya – ének/basszusgitár
Kerry King – gitár
Jeff Hanneman – gitár
Dave Lombardo – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. South Of Heaven
02. Silent Scream
03. Live Undead
04. Behind The Crooked Cross
05. Mandatory Suicide
06. Ghosts Of War
07. Read Between The Lies
08. Cleanse The Soul
09. Dissident Aggressor
10. Spill The Blood
