Morrow – Covenant Of Teeth (2016)
Az Alerta Antifascista, tipikusan azokhoz a underground kiadókhoz tartozik, akik a „kiadjuk ami nekünk tetszik” elvet követik. Ez nekem egy nagyon szimpatikus attitűd, hogy olyan emberek terjesztik a zenét, akik rajonganak is érte. A Morrow pedig igencsak meg érdemli a támogatást. A zenekart Alex CF vezényli, akit ismerhetnek azok, akik jártasak a neocrust unergroundban. Egy londoni grafikus úriemberről van szó, aki nem csak lélegzetelállító képeit szüli a világra, amikhez...
Kansas – In The Spirit Of Things (1988)
A rockrajongók fiatalabb nemzedékének talán nem mond túl sokat a Kansas név. Annál többet azoknak, akik az 1976-1983 közötti időszak amerikai rockzenéjét figyelemmel kísérték. Ekkortájt alapvetően hat zenekar uralta az újvilági AOR/westcoast mezőnyt: Journey, Boston, Toto, Foreigner, Styx és a Kansas. Több, mint három évtizednyi munkálkodása során a veterán art/prog. rocker Kansas bizony elég kacskaringós pályát futott be. Karrierjüket számos tagcsere súlyosbította, hatalmas sikereket éppen úgy megéltek, mint nehezebb...
Hate – Crusade:Zero (2015)
Ha van valami, amit mi Haterek gyűlölünk, akkor az a most tárgyalt banda állandó és indokolatlan hasonlítgatása a Behemoth és Vader zenekarokhoz. Először is, a Hate előbb alakult és kezdett el death metalt játszani, mint az Adam "Nergal" Darski vezette behemót horda. Másodszor pedig, nem lenne hülyeség azzal vádolni mondjuk az In Flames-t, hogy nyúlja az At the Gates-et? DE. Göteborg, mint a metal színtér egyik fellegvára, mára megkerülhetetlen...
Therion – Sitra Ahra (2010, Nuclear Blast)
Nagyon, de nagyon kíváncsi voltam arra, mihez kezd a szimfonikus opera-metalban verhetetlen svéd Therion nagyfőnöke, Christofer Johnsson 2008 második felétől. Ugyebár ekkorra datálható az, hogy a 2007-es Gothic Kabbalah CD-t követő turné végeztével az akkori tagság kijelentette, nem kíván tovább a Therionban muzsikálni. Darab aszongya: a Niemann testvérek (a gitáros Kristian és a basszer Johan) a sok turnézás miatt léptek ki (Johan azóta a Tiamattal koncertezik mint gitáros), a...
Metal Church – XI (2016)
Kétségtelen, a metal történelem egyik leginkább alulértékelt, mégis egyik legkirályabb bandája az 1980-ban, San Francisco-ban indult, heavy-power és thrash metálos elemeket vegyítő Metal Church! A csapat első öt albumát feltétel nélkül imádom, az azt követő, Ronny Munroe nevével fémjelzett korszakot viszont simán kihagytam: a 2004 és 2013 között készült lemezeket egyszerűen nem találtam elég markánsnak olyan klasszikusokhoz képest, mint a Blessing In Disguise vagy a The Human Factor. Noha...
Jack Starr’s Burning Starr – Stand Your Ground (2017)
Az 56 éves Jack Starr-t az archaikus hős-metal szerelmeseinek nem kell bemutatni. A Virgin Steele-es '81-'84 közötti munkája után mi is emlegettük például a Rhett Forresterrel közös 1984-es Out Of The Darkness-t, mivel nemrég újra kiadták. Jack Starr az első két Virgin Steele album sikere után úgy gondolta, hogy meg tud állni a lábán egy zenei zsarnok szipolya nélkül is - DeFeis nem éppen a kooperációs tulajdonságairól híres -...
Eclipse – Bleed And Scream (2012)
A svéd zenei irányzatok mindig is elütöttek a többi skandináv országokra jellemző stílustól. Míg mondjuk a finn bandák többségére a melankólia (egyik kivétel a legendás Hanoi Rocks), a norvég zenekarok tucatjaira pedig a sötét atmoszférikus black metal vagy a vikingek korszakát megidéző muzsikák a jellemzőek, addig a svéd csapatok zöme az életvidám hard rock vagy akár a Los Angeles-i hajbandákat megszégyenítő slease/glam muzsikára esküszik (Vains Of Jenna, Crazy Lixx,...
KlasszikuShock: Onslaught – Power From Hell (1985)
Mi a közös bennük: Black Sabbath, Led Zeppelin, Judas Priest, Iron Maiden, Saxon? Szerintem egyből rávágjátok: a Szigetország! Anglia a világ talán legfontosabb országa, már ami a heavy metal történelmét illeti, hiszen a műfaj alapító, illetve meghatározó zenekarainak tucatjai indultak innen. Azonban a brit fiatalokat nem csak az onnan indult NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) vonzotta, voltak, akik inkább a tengerentúlon dúló, főleg a Bay Area-öböl partján...
Annihilator – Double Live Annihilation (2003)
Régen úgy tanultam, hogy ha egy zenekar „best of” vagy „live” lemez kiadására adja a fejét, az bizony valami nagy változás előszele. Vagy távozik a bandából egy emblematikus tag, vagy esetleg más zenei irány felé kacsingatnak a muzsikusok. Aztán később a kiadók is betársultak az ilyen kiadványok gyártásába, aminek legtöbbször mi rajongók, pontosabban a pénztárcánk itta meg a levét. A bársonyszékből dirigáló vezetők szemei előtt ilyenkor csak a dollárjelek...
Papa Roach – Metamorphosis (2009)
Nem nagyon követtem az utóbbi években a Papa Roach pályáját. A nu metal mozgalom idején híressé vált csapat március végén kiadta ötödik albumát Metamorphosis címmel, és mivel az ezredforduló tájékán bírtam őket, kíváncsi voltam, hogy most, a trend lecsengése után mit tudnak. Kábé azt, mint rég. Csaknem tíz éve volt, mikor első lemezük, az Infest megjelent, és az azon található Last Resortról mindenki beazonosíthatta a bandát, levitte mindenki arcát,...

















