Régen úgy tanultam, hogy ha egy zenekar „best of” vagy „live” lemez kiadására adja a fejét, az bizony valami nagy változás előszele. Vagy távozik a bandából egy emblematikus tag, vagy esetleg más zenei irány felé kacsingatnak a muzsikusok. Aztán később a kiadók is betársultak az ilyen kiadványok gyártásába, aminek legtöbbször mi rajongók, pontosabban a pénztárcánk itta meg a levét. A bársonyszékből dirigáló vezetők szemei előtt ilyenkor csak a dollárjelek villogtak, még több manyt kicsikarni a fanatikusokból. Mi pedig mit kapunk cserébe? Többnyire semmit! Kedvenc dalainkat egybegyűjtve, esetleg egy kis közönségzaj rákeverésével. Oszt ennyi. Az Annihilator is ráfutott már egyszer erre a csöcsre, 1996-ban, amikor a Roadrunner vezetői nem akarták csak úgy elengedni a korábban aranytojásokat tojó galambocskájukat. Ennek lett végterméke az In Command (Live 1989-1990) című alkotás, amely a dátumból is kimutatja, hogy a banda fénykorát, az első két klasszikus album legjobb pillanatait gyúrja egybe. Az első öt nóta 1989-ben New Yorkban lett rögzítve, az album hátralévő dalai pedig egy évre rá San Antonioban. Az eleve két különböző énekessel (Randy Rampage és Coburn Pharr) felvett anyagon érződött, hogy csupán azért kerülhetett piacra, hogy az akkor épp karrierje mélypontja felé közelítő csapatból még egy pár dollárt ki tudjon préselni a Roadrunner, mielőtt a banda átnyergel a Music For Nations kiadóhoz.

A Double Live Annihilation azonban már egy másik kávéház. A Waking The Fury album európai turnéján rögzített kiadványból süt, hogy Jeff Waters zenkaratyajóisten is szívből akarta a koncertalbum kiadását. Nem csodálom, mert hosszú idő után végre egy stabil, masszív gárdát toborzott maga köré. Az Annihilator eddigi pályafutásában nem is emlékszem, hogy mikor lett volna két egymást követő album, amit teljesen ugyanaz a tagság vett volna fel. Nem néztem utána, de ide a véres bökőt, hogy eddig nem volt ilyen periódusuk.

Itt van például Randy Black dobos, akivel már az 1994-es King Of The Kill és az azt követő Refresh The Demon albumokon is együtt dolgozott Waters. Black végül a tavalyi Waking The Fury albumon csatlakozott újra a tábornokhoz, miután a nagy újjáalakuláskor visszatért Ray Hartmann ismét kiszállt a bandából. Úgy tűnik, hogy az Overkill gitárosból Annihilator énekessé avanzsált Joe Comeau is bávállt Waters vezérnek. Comeau bizony már a Carnival Diablos és a Waking The Fury albumokon is hallatta a hangját, az pedig a csapatnál már nagy szó, ha egy frontember három egymást követő lemezen is énekel (még ha esetünkben az egyik koncertkiadvány is). Dave Scott Davis egészségügyi problémák miatt kénytelen volt otthagyni a csapatot, őt az ex-Nevermore gitáros Curran Murphy pótolja, a basszeros, Russell Bergquist személyében pedig szintén ismerős a fanoknak, hiszen 1999 óta tagja a csapatnak.

A dupla album első része szinte teljesen az új korszakból származik, így az olyan rajongónak, mint én, aki az első három lemezre esküszik így talán egy picit csalódás, de nem is jól fogalmazok. Inkább az ismeretlenség a helyes kifejezés, mert őszintén megmondom, hogy azokat az Annihilator lemezeket, melyekről ezek a nóták származnak én már nagyon picit, vagy egyáltalán nem hallgattam. A kettes discet azonban már mintha nekem tervezték volna. Itt bukkannak fel az első két lemez nótái, az viszont szívfájdalom, hogy a szerintem tök jó, bár a csapat által a koncerteken méltatlanul elfeledett Set The World On Fire lemezről csak a címadó szerzemény került fel. Ettől függetlenül él, lüktet az egész anyag, árad belőle az energia, a felszabadultság, a könnyedség. Jeff Waters pedig úgy riffel, ahogy rajta kívül senki más. Mindehhez a buli hangzása tökéletes, a gitárok harapnak, az ének előre került, arányos a dobhangzás és a bőgő is szépen alapoz. Külön tetszik, hogy utólag nem nyúlkáltak bele az anyagba, így bár néhány pici apró hiba, pár hamis hang is megmaradt, ám totálisan élő az egész. Aki kint volt 2001. március 13-án az E-Klubos Annihilator/Nevermore bulin, nagyjából sejtheti, miről beszélek. Most olyanokat csiripelnek a verebek, hogy Watersék idén fellépnek a Szigeten is, így legalább a klubbuli után leszűrhetjük milyenek egy szabadtéri fesztiválon. A Double Live Annihilation lemez mindenesetre jó hangolódást nyújt egy újabb élő Annihilator bulihoz.