Mi a közös bennük: Black Sabbath, Led Zeppelin, Judas Priest, Iron Maiden, Saxon? Szerintem egyből rávágjátok: a Szigetország! Anglia a világ talán legfontosabb országa, már ami a heavy metal történelmét illeti, hiszen a műfaj alapító, illetve meghatározó zenekarainak tucatjai indultak innen. Azonban a brit fiatalokat nem csak az onnan indult NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) vonzotta, voltak, akik inkább a tengerentúlon dúló, főleg a Bay Area-öböl partján pestisként terjedő thrash metalra esküdtek.  Ilyen volt a Bristol környékéről indult Onslaught is, akiknek 1989-es In Search Of Sanity lemezére még James Hetfield is elismerően bólintott. Más szempontból is különleges ez az anyag, ugyanis az egyetlen Onslaught-sorlemez, amelyen a legendás brit torok, Steve Grimmett (Grim Reaper, Lionsheart stb.) énekel. Mégis, ha a thrash kerül szóba, az elsőként beugró nevek között még véletlenül sincs szigetországi. Az Egyesült Államok és Németország fölénye ebben a műfajban vitathatatlan, még akkor is, ha azért a britek is méltán lehetnek büszkék olyan csapatokra, mint a Sabbat, a Xentrix vagy épp az Onslaught. Utóbbi alakulat ráadásul már a műfaj abszolút hőskorában, gyakorlatilag annak megszületésekor felbukkant, debütáló albumuk 1985 februárjában jelent meg.

A brit thrash legenda kapcsán megoszlanak a vélemények: vannak, akik szerint a ’86-os The Force volt a banda legnagyobb teljesítménye, és vannak, akik meg úgy gondolják, hogy a ’89-es In Search Of Sanity volt az. Kétségtelen, hogy zenei értelemben az utóbbi volt a csúcs, ugyanakkor az is elmondható, a Steve Grimmett énekével készült album a maga túlcizelláltságával kisiklatta a bandát a korábbi vágányról. Na de, hogyan és mikor startolt az Onslaught szekere? Ennek járunk most utána.

Bár Nagy-Britannia nagyvárosaiban alapvetően pezsgett a rockzenei élet a ’80-as évek elején, Bristolra és környékére mindez nem volt jellemző. Ha a másfajta muzsikák nem is terjedtek el különösebben, azért itt is komoly punkmozgalom működött, így nem meglepő, hogy a tizenéves Nigel Rockett gitáros és dobos cimborája, Steve Grice is a The Exploited/Discharge vonalon kezdtek el zajongani 1982-ben. Amúgy ők ketten nyomdaipari tanulóként dolgoztak együtt. Ezt a zenei irányvonalat követve csupán néhány demót adtak ki, ám mire eljutottak az albumkészítésig, jelentősen keményedett a stílus is, így az első lemez venomos kapkodása már jelezte, hogy metalosabb vizek felé eveznek. Az Onslaughtot tehát Nigel Rockett és Steve Grice alapította, ahol kezdetben Paul Hill bőgős és Jase Pope énekes egészítette ki őket. Utóbbiak helyére előbb Roge Davies és Paul Davis érkezett, majd az első lemezes felállás Jase Stallard basszusgitáros és Paul Mahoney énekes érkezésével alakult ki. Az első lemez megjelenése előtt hét Onslaught demó is megjelent (ezek közül kettő még Mahoneyék csatlakozása előtt), illetve két dallal (Shadow Of Death és Black Horse Of Famine) szerepeltek a Daffodils To The Daffodils válogatáson is. Az angol négyes debüalbuma, a Power From Hell csaknem három évvel a zenekar megalakulása után, 1985 februárjában látott napvilágot a független, a punk-irányultságú Children of the Revolution kiadón keresztül. Ez volt az egyetlen kiadó, akiktől ajánlatot kaptak, így egyértelmű volt, hogy náluk adják ki bemutatkozó korongjukat. A felvételek a Stoke On Trent stúdióban zajlottak, ahol a punk Discharge zenekar is munkálkodott. Mivel nem volt pénzük, és csupán egy hétre bérelték ki a helyet, nem volt kérdés, hogy hol fognak majd egyben aludni is.

A csapat leginkább azzal foglalta el magát, hogy még magasabb szintre jussanak úgy egyénileg, mind zenekarként is. Hetente próbáltak egy gyülekezeti teremben, és igyekeztek minél több bulit lekötni. Bár az 1985 februárjában megjelent Power From Hell debütáláson nyomokban még hallani a csapat gyökereit, muzsikájuk ekkor már leginkább a Venom és a Celtic Frost fémjelezte vonalon mozgott. Mintegy útkeresésnek hat az album, amelyen hiába várunk technikás riffelést; a zene inkább olyan hatásaik muzsikájával rokon, mint a Venom bemutatkozó lemeze vagy a Sodom In The Sign Of Evil-je. Eredetiséget aligha várhatunk még a szigetországi kvartettől, energiát és frissességet viszont igen. Az angol thrash zenekarok közül az elsők között voltak, akik a punkos gyökereiket az amerikai thrash hatásokkal (Slayer, Exodus) egészítették ki. Bár a lemez hangzása meglehetősen erőtlen és tompa, a dalok ereje így is érezhető. Persze a Power From Hell esetében is egyértelműek azok a gyermekbetegségek, amik a többi fiatal thrashcsapatnál is rendre felbukkantak, de míg sok esetben ezek miatt mai füllel nehezen komolyan vehető a produkció, az első Onslaught-anyag porossága ellenére is hatásos. A gyors és agresszív muzsikához ettől függetlenül remekül passzoltak a szövegek is, így a meglehetősen gyenge hangzás ellenére is sütöttek a dalok. Mahony egydimenziós hangja szintén csak fokozta a brutalitást, minek köszönhetően összességében nem sokkal maradtak le a Venom mögött. A lényeg viszont az, hogy a lemezanyag teljesen egységes: sötét, mogorva és gonosz, épp ezért egyes dalokat fölösleges is lenne kiemelni róla. A Power From Hellnek egyébként sem az a legnagyobb erénye, hogy kiemelkedő témákkal van tele, hanem sokkal inkább az a síron túli hangulat, amit nagyon jó érzékkel sikerült elkapniuk.

Az olyan angol kortárs szaklapok, mint a Metal Forces igyekeztek emelni a zenekar ázsióját, ám Rockett-ék igazából csak egy évvel későbbi albumukkal, a The Force-szal tudtak gyökeret verni a nemzetközi thrash színtéren. Ez az a munkájuk, amin már érezhető volt a fejlődés, és amit már méltányolt is a szakma, majd kreativitásuk az In Search of Sanity-n tetőzött, amely lemezükön egy kissé a Metallica Master of Puppets-ének hatása is érezhető. A harmadik lemez dalait eredetileg Sy Keeler énekessel vették fel, ám kiadójukat nem nyűgözte le a végeredmény. A cég véleményformálói úgy érezték, az Onslaught-nak egy sokoldalúbb, sokszínűbb énekesre lenne szüksége, ezért rávették a csapatot, hogy a Grim Reaper-től éppen távozó Steve Grimmett-tel vegyék újra a teljes anyagot. Emiatt aztán az album megjelenése is csúszott, legalább egy évet. A dalokat Londonban rögzítették, az album további munkálatait viszont már New York-ban végezték, mindkét helyszínen Stephan Galfas zenei producer, hangmérnök irányítása alatt. Az új anyag letisztult, polírozott hangzása merőben eltért a korábbi lemezekétől, ami miatt sok hardcore thrash fanatikus elfordult a csapattól. A lemez megbukott, mivel az emberek nem tudtak mit kezdeni a 12 perces Welcome To Dying-féle furcsaságokkal, még a címadó is több mint 7 percesre sikeredett, szóval nem éppen könnyű vagy slágeres a lemez. Talán ez is hozzájárult a zenekar idő előtti kimúlásához.  Nem sokkal később Steve Grimmett kilépett, a helyére került Tony O’ Hara-val pedig már semmi érdemlegeset sem tett a csapat. 1991-ben földbe állt a banda, mivel a korszellem már nem kedvezett az underground angol thrash metalnak. Kár értük!

Pontszám: 7/10

Az együttes tagjai:
Paul Mahoney – ének
Nige Rockett – gitár, ének
Jason Stallard – basszusgitár
Steve Grice – dob

A lemezen hallható dalok listája:

01. Damnation
02. Onslaught (Power From Hell)
03. Thermonuclear Devastation
04. Skullcrusher I
05. Lord Of Evil
06. Death Metal
07. Angels Of Death
08. The Devil’s Legion
09. Steel Meets Steel
10. Skullcrusher II
11. Witch Hunt
12. Mighty Empress