Nem nagyon követtem az utóbbi években a Papa Roach pályáját. A nu metal mozgalom idején híressé vált csapat március végén kiadta ötödik albumát Metamorphosis címmel, és mivel az ezredforduló tájékán bírtam őket, kíváncsi voltam, hogy most, a trend lecsengése után mit tudnak. Kábé azt, mint rég. Csaknem tíz éve volt, mikor első lemezük, az Infest megjelent, és az azon található Last Resortról mindenki beazonosíthatta a bandát, levitte mindenki arcát, akkora sláger volt. A következő LoveHateTragedy-n is voltak jó számok, de akkorát már egyik sem robbant, mint a Last Resort. Aztán szépen lassan lepörgött a nu metal hullám, és ők folyamatosan írogatták a lemezeket, de én a Love… után egyet sem hallgattam végig, a 2006-os produkcióról csak a My Heart Is A Fist nótával találkoztam, szóval hozzám, úgymond, szűzként érkezett a banda, tiszta lappal vártam a lemezt.
Eleinte az tűnt fel, hogy iszonyat klisések a dalcímek, pl. Days Of War, Nights Of Love, satöbbi, de nem akartam ez alapján ítélni, így beraktam a lemezt a lejátszóba. Hangulatos, hangszeres intró (hogy mi alapján lett Days Of War a címe, fingom sincs) után robban be az első gránát, egy jóféle riffel, amit egy jóféle üvöltés után akkora groove követ, hogy beszarás. Határozottan jót tett nekik a doboscsere, Tony Palermo eszméletlen melót végez a nótában. A szban forgó Change Or Die nóta (milyen eredeti számcím itt is, mi?) egyébként egy metalcore bandának is dicséretére válna, Jacoby Shaddix énekes irtózatosakat üvöltözik össze ebben a számban, a refrénje meg arra lett kitalálva, hogy ezrek üvöltsék koncerten a bandával, látom is szinte magam előtt Jacoby-t, ahogy a refrénnél tartja be a mikrofont a közönség fölé. Remek nyitónóta!
Az utána következő Hollywood Whore-ban (klip- és kislemeznóta. Az ő döntésük, én a helyükben inkább a Change…-re készítettem volna egy brutális koncertklipet) kevesebb az üvöltözés, itt inkább a tiszta hangok kerülnek előtérbe, a tempó is lassabb. Ez utóbbi megállapítás egyébként igaz az elkövetkező négy-öt számra is, inkább a melódiáké a főszerep errefelé, amolyan nu metal-módra, ahogy már annyiszor hallottuk tőlük az elmúlt tíz évben (meg még pár ezer bandától). Pedig a Change… alapján kezdtem azt hinni, hogy cseberből vederbe estek (ugyebár a nu metal hullámvasút után felülnek a metalcore-vonatra), de esküszöm, jól állt nekik az a nóta.
A hetedikként érkező Life This Down refrénjére mondhatom azt megint, hogy ez igen, el lett találva, maga a szám egyébként ugyanúgy középtempós vonszolás. A March Out Of The Darkness akusztikusan indít, a refrént meg már mintha hallottam volna ezelőtt, de nem tudom megmondani, hol.
A basszusjátékkal induló Into The Light tetszik még, bírom az olyan megoldásokat, mikor elhalkul minden, és az énekes beüvölt egy GO!-t, ami után jóféle groove következik. Itt pontosan ez történik, és egy egész jó nótát kapunk, Palermo a dzsungeldobok után a refrénben visszavesz a tempóból, amivel húzást ad a nótának, tetszik. A végére még odapakoltak egy State Of Emergencynek elkeresztelt ötperces szüleményt, csak hogy hiányozzanak a következő albumig. A szám egyébként egész jó lett, középtempónál valamivel lassabb verze, és egészséges, ugráltatós, tempós refrén, ezt is el tudom képzelni a koncertműsorukban.
A Papa Roach a jelek szerint megelégszik azzal, hogy albumonként írnak három-négy erős nótát (debütről pl a nyitó hármas, LoveHate-ről Time And Time Again és She Loves Me Not, satöbbi). Ha ez nekik elég, nem hibáztatom őket. Helyet kapott jó pár töltelékdal a stuffon, ellenpontként viszont ott a Change Or Die, a Hollywood Whore és a State Of Emergency, meg még egy-két átlag feletti szerzemény (az átlag itt az album közepes számait jelenti). Ha érdekel, hogyan játsszák a numetalt 2009-ben, pici metalcore beütéssel, akkor csekkold az albumot! Még akkor is, ha nem jutsz tovább a Change Or Die-nál. 🙂 Ez a nóta üt, mint a buszkerék, kíváncsi leszek rá élőben!
Nem ez lesz az év lemeze, az hót zicher, de kellemes hallgatnivaló.
10/7,5
