metal church cover 20160318Kétségtelen, a metal történelem egyik leginkább alulértékelt, mégis egyik legkirályabb bandája az 1980-ban, San Francisco-ban indult, heavy-power és thrash metálos elemeket vegyítő Metal Church! A csapat első öt albumát feltétel nélkül imádom, az azt követő, Ronny Munroe nevével fémjelzett korszakot viszont simán kihagytam: a 2004 és 2013 között készült lemezeket egyszerűen nem találtam elég markánsnak olyan klasszikusokhoz képest, mint a Blessing In Disguise vagy a The Human Factor. Noha titkon mindig is reménykedtem benne, hogy egyszer meglépik, ha valamire nem számítottam a Metal Churchnél, hát az Mike Howe reaktiválása volt. Éppen ezért, amint tudomást szereztem róla, úgy vártam vissza Howe-t a mikrofon mögé, mint egy Messiást. Számomra ő a Metal Church „igazi” énekese.

2014 szeptemberében 10 év, négy album és számos nagyszerű koncert után váratlanul távozott a Metal Church kötelékéből Runny Munroe énekes. Munroe 2003-ban csatlakozott a bandához (ő váltotta a Griffin zenekarból ismert William McKay-t)., és  – a 2009 és 2012 közötti, az SPV kiadó csőd közeli helyzete miatti feloszlást leszámítva  – ő állt a legendás power metalosok frontján. Ez idő alatt négy stúdióalbumon énekelt a bandában (The Weight Of The World 2004, A Light In The Dark 2006, This Present Wasteland 2008, Generation Nothing 2013). A sors ezután úgy alakította a dolgokat, hogy a zenekarvezető Kurdt Vanderhoof gitáros ismét kapcsolatba került Mike Howe-val (eredetileg egy közös projektet akartak létrehozni a Saxon dobosával, Nigel Glockler-rel), így aztán azt csiripelték a madarak, hogy a ’90-es évek közepén az aktív muzsikálástól visszavonult Mike Howe énekes visszatérhet a bandába. Szerencsére a hír igaznak bizonyult, olyannyira, hogy a visszatért Mike Howe énekessel készült el a XI címre keresztelt nagylemez 2016. március 25-én jelent meg.

Mike Howe, aki megfordult a Heretic együttesben is, az első két lemez frontembere, David Wayne (R.I.P. 2005) távozása után 1988-ban szállt be a US power metal legendába, és három kiváló album készült vele: Blessing In Disguise 1989, The Human Factor 1991, Hanging In The Balance 1993. Mike-kel készítette el a banda a Date With Poverty és a Badlands híres videoklipjeit, ami annak idején meglehetősen felkapott lett az MTV-n. Az új nagylemez 2016. március 25-én a Rat Pak kiadó gondozásában látott napvilágot. A banda felállása az énekes cserét leszámítva változatlan a legutóbbi Generation Nothing albumhoz képest: Mike Howe énekes és Kurdt Vanderhoof gitáros mellett Jeff Plate dobol, Steve Unger basszusgitározik és Rick van Zandt gitározik.

Ahogy az album elindul a Resettel, ami egy végtelenül tipikus és jellegzetes Metal Church nóta, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy Mike Howe valamiféle genetikai csoda folytán képes volt hangjának minőségét a civil évek alatt is megőrizni, dallamai pedig továbbra is szerves egységet alkotnak Vanderhoof dalvázlataival, ez pedig Mike metal színtérről történő kiszakadását tekintve egyenesen bámultba ejtő. A Reset érdekessége Howe két szólamban felvett éneke és az egyedi gitárszóló, ami egyébként még néhány másik dalnak is (Signal Path, Sky Falls In) erénye. Az ezt követő Killing Your Time feszes és németes heavy-reszelését és menetelését is feldobja főhősünk jellegzetes modorban károgott éneke, ráadásnak pedig sikerült egy halál primitív, mégis slágernek tűnő refrént is írni a dalhoz. A szufla ezután is kitart, a klipes No Tomorrow képében. Az akusztikus gitárral kezdődő dalban gyorsan átmennek katonásan vonuló ős-Anthrax utánzatba, ami karcolásba aztán lehet rendesen köpködni a szöveget, ráadásnak még kapunk egy Anthrax-szerű refrént is. Ez a banda mindig is többet adott szövegileg a hasonszőrű metal bandáknál, a kemény társadalmi-politikai kérdésekhez illetve a mélyen emberi témákhoz is a józan paraszti ész felöl tudtak nyúlni. Viszont a negyedikként érkező, hétperces Signal Path hard rockos riffjeire őszintén szólva nem számítottam sem az előzetesek, sem az első három dal után. Ez az epikus megközelítésű, hatalmas Mike-dallamokkal és kiváló szólóval ellátott szám hangulatában és színvonalában is valóban a fénykort idézi. A lassú középtempós Sky Falls In kiábrándult, mégis reményteli atmoszférát sugall. Ez talán az egész lemez legjobbja számomra, igazi libabőrös tétel.

A két 7 perc feletti dal után a feszesebb és dühösebb Needle And Suture tempóváltásai kifejezetten érdekesnek tűnnek. Itt az alapként lefektetett zakatolós riffből és a fokozatosan kibontakozó versszakokból rafinált refrén fejlődik ki. A Shadow és a megint csak hosszabb lélegzetű, egyértelmű Black Sabbath-módra kezdődő Blow Your Mind kettősében már kissé leragad a csapat a lassú, döngölős tempóknál. A Soul Eating Machine primitív beindulása és dühössége, majd a lassan induló, mégsem lírai, elvontan művészkedő It Waits progresszív lassulása épp ellenkező irányokat mutat. Itt Mike Howe talán nem ereszti ki úgy a hangját, mint a ’90-es évek elején, de jelenlétének varázsa így is garantált. A lemezt záró Suffer Fools is hordoz egy keveset abból a régi feelingből, ami rájuk volt jellemző. A hangzásról annyit, jól szól a lemez, és ugyan a Savatage-ból is ismert Jeff Plate messze nem olyan fineszes, stílusos ütős, mint a régi felállások egyik oszlopa, Kirk Arrington, ennél többre vágyni egy Metal Church-lemeztől 2016-ban alighanem téves kiindulópont lenne.

A XI-et simán beilleszthetnénk a sorba az 1993-as Hanging In The Balance mögé. Amin nincs is semmi meglepő, lévén, hogy a csapat szellemi atyja, fő dalszerzője – ha nem is mindig játszott az albumokon – mindig is a gitáros Kurdt Vanderhoof volt. Biztosan állítom, a Metal Church még vénségére is köröket ver a legtöbb euro-power metal bandára. Ezzel pedig a közönség is tisztában van, hiszen ebből a lemezből az első héten konkrétan 1800 százalékkal fogyott több a tengerentúlon, mint közvetlen elődjéből, a Generation Nothingból. Mike Howe újbóli csatasorba állítása tehát remek húzás volt, a csapat pedig elkészítette 2016 egyik legütősebb albumát.

Pontszám: 9/10

A zenekar klasszikus 1989-es Blessing In Disguise lemezéről ITT írtunk.