Külföldi

Bátran ki merem jelenteni, hogy a világ legjobb koncert zenekara a Faith No More, a világ legjobb frontembere Mike Patton, és mondom ezt úgy, hogy –habár szeretem őket- de nem ők a kedvenc zenekarom. Olyan energia és lendület van a csapatban amit bárki megirigyelhetne. Van valami különös, bizsergető érzés abban, ha meghallod azokat a dalokat amit tízmilliók ismernek és szeretnek  világszerte. Továbbá az sem elhanyagolható tényező, hogy az FNM...

A The Burning Red album (kritika: The Burning Red 1999, Roadrunner ) után két évvel egy újabb furcsa (értsd: a thrashes gyökereket megtagadó, a rap-metalos irányba tovább mozduló) lemez került ki az oaklandi Machine Head műhelyéből. Az ősfanok számára már az előző korong is túl dallamos volt, sok rapes hatással, amire az új albumon még csak rádobtak Flynnék. Viszont nem tudom csak ennyivel elintézni ezt a lemezt, és bevallom, ennek...

Amikor a 21. század elején egy teljesen ismeretlen dán rock zenész (Michael Poulsen) azzal állt elő, hogy ő és zenekara a Volbeat egy új stílust alapított, mindenki furán nézett rá. Az Elvis metal-ra keresztelt új jövevény hihetetlen gyorsan szedte áldozatait, hiszen a nagy Elvis rajongók (valljuk be azért, pár millióan vannak a Földön) csak a modernkori villanygitár hangzással kellett, hogy megbarátkozzanak és azzal, hogy ezen túl nem öreg...

Kezdem a lényeggel. Ez az album rajta lesz az év végi top ötös listámon, véleményem szerint ez az eddigi legjobb Body Count album. A Century Media által kiadott promo anyagban Ice-T megfogalmazta a lényeget: ez egy ideális időpont egy ilyen lemez kiadásához. A Body Count mindig is a kisebbségeket érintő problémák köré építette fel a szövegeit, a Bloodlust esetében a kisebbség kifejezést már nem csak bőrszín alapján definiálja a...

A Stryper sikerén felbuzdulva a 80-as évek végén a Regency Records munkatársai úgy döntöttek, hogy összegyűjtik a bemutatásra érdemes keresztény rock/metal zenekarokat. Az első kiadvány az 1987-es California Metal volt, amit aztán egy évre rá követett a szóban forgó folytatás. Szintén 1988-as kiadás volt az East Coast Metal, a sorozat zárásaként pedig 1989-ben érkezett az Underground Metal és az Underground Metal 2. Én most az ötrészes sorozat második darabjával...

A Hevein szóban forgó Sound Over Matter című mai napon megjelent albuma egyben a finn banda bemutatkozó nagylemeze is. Ez még magában nem is számítana annyira furcsának, de ha hozzáteszem, hogy a csapat idestova 13 éve funkcionál, akkor joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy mi a fészkes fittyfenével mulatták eddig az időt? Persze jöhetnénk a jól elcsépelt klisével, hogy „jó munkához idő kell”, de többszöri korong-átrágás után ez a...

1980. április 14-én jelent meg az Iron Maiden debütáló nagylemeze, amely alapjaiban változtatta meg a brit zenei életet és azzal együtt az egész világon a legnagyobb alkotások között említik. Pedig Steve Harris alapító tagnak nem volt könnyű dolga, amikor 1975-ben létrehozta a zenekart. Abban az időben punklázban égett London és környéke. Olyan zenekarok játszottak teltházas koncerteket, mint a The Exploited, a The Clash, a G.B.H. vagy a Toy Dolls....

Amire öt éve vártam, megtörtént: Ózék befejezték a Gaia-sztorit, amivel lényegében az új évezred nagy részében foglalkoztak. A monumentális, háromrészes koncepció első fele még 2003-ban látott napvilágot, épphogy szimpla albumként (Txusék akkor még nem akartak dupla CD-t, két nótát le is hagytak a végleges verzióról), ám a Gaia II: La Voz Dormida két évvel később már két diszken terpeszkedett el, mint ahogy a trilógia befejező része, az Atlantia...

A világ leghangosabb zenekara, a metál hősei ismét eljöttek közénk egy új, kétlemezes (!) EP-vel, hogy lezúzzák a puhányokat és kivégezzék a dobhártyákat, majd diadalmámortól megrészegülve hűséges harcosaikkal bevonuljanak a Valhalla Csarnokába! Természetesen a Manowarról van szó. Mint mondtam, a Thunder in the Sky kétlemezes, az első felén hat nóta található. A nyitó és egyben címadó szám lehengerlő felvezetés, avagy hogy stílusos legyek mennydörgő, kiválóan ráhangol a lemezre. Ezután következik...

Interjúkészítésem során a zenészek többsége érdeklődik, hogy valójában tetszik-e nekem a zenéjük, és egyáltalán milyen muzsikákra gerjedek. Nem szoktam kitérni a válaszok elöl, de annyira konkrét feleletet sem tudok adni. Jobban mondva igyekszem én, de annyi minden tetszik a zenében, hogy szinte „mindenevő” vagyok. Épp ezért inkább azt szoktam megnevezni a kérdést feltevő zenésznek, mik azok a zenei irányzatok, amiket képtelen vagyok meghallgatni. Szerencsére ebből van kevesebb, így aztán...