Múlthéten Kieron az egyetlen Winter Rose nagylemezt mutatta be, választása pedig megkérdőjelezhetetlen, végtére is a zeneiparnak számtalan alulértékel zenésze/zenekara/nagylemeze született. A Winter Rose is egyike volt az ilyen bandáknak. Kiváló nagylemezük ellenére sajnos ma már legtöbben csak úgy emlékeznek rájuk, hogy abban a bandában énekelt a kiváló torkú Dream Theater- pacsirta, James LaBrie. Ezúttal ugyanabból az évből választottam albumot, amikor az említett zenekar is kiadta egyetlen nagylemezét. Hű maradok bevezetőmhöz, én is egy roppant alulértékelt zenekarral foglalkozom, pedig itt is aztán kiváló muzsikusok alkották a bandát. A Winter Rose-nál picit hosszabb karriert futott be (de tényleg csak egy kicsit), ezáltal több lemezt is adott ki (szám szerint kettő és felet) az Ír-tenger partján fekvő faluból, Blackpool-ból indult Blue Murder. A banda rövid pályafutása alatt olyan kiváló zenészek fordultak meg a csapatban, mint Cozy Powell, Ray Gillen, Tony Martin vagy az ötletgazda gitárfenomén John Sykes. Ennek ellenére mára vajmi kevesen emlékeznek rájuk, pedig az 1989-es Blue Murder címre hallgató bemutatkozó nagylemezük a hard rock legnagyobb alkotásai között található.
John Sykes a nyolcvanas évek során a gitárbűvölők egyik legeredetibb, legnagyszerűbb muzsikusává fejlődött. Pályafutása során sehol sem tudott hosszú éveken át maradni, azonban mindenhol maradandó nyomot hagyott maga után. Az ő névjegyét viselik a mára már klasszikusnak mondható nagylemezek, mint a Tygers Of Pan Tang zenekar második albuma, az 1981-es Spellbound, vagy a Thin Lizzy legendás felállásának utolsó albuma, az 1983-as Thunder And Lightning, valamint a többszörös platina-státuszt elérő 1987-es Whitesnake korong. Na és itt álljunk is meg egy szóra. Kanyarodjunk vissza 1986 februárjáig. A helyszín Los Angeles, ahol a tél ellenére ebben az évben 27 Celsius fokot mértek. John Sykes gitáros, Neil Murray basszeros 
és Aynsley Dunbar dobos teljesen befejezte a Whitesnake album hangszeres felvételét. Már csak a főnök, David Coverdale munkálatai voltak hátra. Igen ám, de a góré, minden indokot mellőzve mindnyájukat kitette a bandából. Az okokat kutatva több indok is felszínre bukkant. Coverdale szerint akkoriban olyan lelkiállapotban volt, hogy nyugtatókkal élte hétköznapjait. Énekelni is képtelen volt, a lemezt is hat hónap szünet után énekelte fel, addig pedig nem akarta fizetni a zenészeket. John Sykes pedig úgy véli, hogy Coverdale akkor pöccent be, amikor a stúdióban Sykes közölte vele, hogy szerinte a zene túl régimódi hangzású, kicsit modernebbé kellene tenni. A dirigálást pedig Coverdale nem tűri főleg nem a saját zenekarában, ezért kellett távozniuk. Utólag már teljesen mindegy mi is volt a valódi ok, de nem véletlen tértem ki erre a kis történetre, ugyanis a Blue Murder lemez zenéjét simán odatehetnénk a Whitesnake klasszikussá nőt 1987-es korongja mellé. Két szóval jellemeze: Hard Rock orgazmus (ja bocs, ez három szó). Még mielőtt rátérnék a lemezre, folytatom a történelemórát, végtére is a Blue Murder első lemezének elkészítése nem csak John Sykes munkája, meg kellett találnia hozzá a tökéletes zenésztársakat is. John tehát feldúlva hagyta maga mögött a napfényes LA- városát, hazaköltözött édesanyjához, mostohaapjához valamint öccséhez a poros, rideg Blackpool faluba. Nem kért többé más dirigálásából, saját zenekarra vágyott. A pincébe kiépített egy 24 csatornás stúdiót, amint felkelt, már le is sétált a lépcsőn a Berlin Studios névre keresztelt stúdióba, ahol addig dolgozott, míg el nem nyomta az álom. Vagy még tovább is…így született éjszaka közepén a Valley Of The Kings című nóta is. A Sex Child és a Black-Hearted Women dalokat azonban hat hónapon keresztül csiszolgatta. Amint mindennel elkészült, jöhetett a zenészek toborozása. A dobok mögé nem is volt számára kérdés, hogy a Whitesnake- időszakból baráttá avanzsált Cozy Powell üljön. Basszusgitárosnak Jimmy Page 1988-as szólólemezén, az Outrider-en vendégeskedő Tony Franklin-t szerette volna, eléréséhez pedig egy kis szerencse is kellett. John egyik haverja átszaladt hozzá pár kazettát másolni, akkor beszéltek róla, hogy Tony milyen jó lenne a bandába. Kiderült, hogy Tony Franklin a srác nővérének unokatestvére, innen már nyílt út vezetett hozzá. Énekesnek pedig Ray Gillent szerette volna megnyerni. Gillen éppen a Black Sabbath Seventh Star lemezbemutató turnéján vett részt. Mivel Ray nem nagyon kapott fizetséget (ezt akkoriban a Sabbathban elmondhatta Dave Spitz basszeros és Eric Singer dobos is), így John Sykes telefonhívásának eleget téve átpártolt a Blue Murder zenekarba. Még mielőtt 
azt hihetnénk, hogy ezzel véglegessé vált a Blue Murder formáció, történt egy kis gigszer. Az A&R-executivként dolgozó John Kalodner hallani sem akart Gillenről, aki így átment a Badlands-be (a banda szintén klasszikus lemezéről ITT írunk). Igen ám, de Gillen kirakása után Cozy Powell dobos is lepattant, helyére pedig Carmine Appice (ex-Cactus, King Cobra) került, a dalokat pedig John Sykes önmaga énekelte fel. A lemez producere sem akárki volt, bár hozzá kell tenni, hogy Bob Rock neve igazából ezzel, illetve a szintén ebben az évben készült The Cult (Sonic Temple) lemezzel kezdett befutni. Annak ellenére, hogy a korong kísértetiesen hasonlít a Whitesnake 1987-es lemezéhez (meggyőződésem, hogy ez a kiadó kifejezett kérésében is benne volt) Sykes mind szerzeményeiben, mind énekstílusában igyekezett eltérni a Coverdale- koppintástól. A Whitesnake-re jellemző blues hatások itt például jelentősen háttérbe szorultak. Egyes dalokat felesleges kiemelni, egyben kell végighallgatni az albumot.
Egyértelműen kijelenthető, hogy John Sykes karrierjének legjobb saját produkciója lett ez a bemutatkozó Blue Murder korong. Mind a szakma, mind a közönség hamar szívébe zárta a bakelit anyagot. Ehhez mondjuk nagymértékben hozzájárult az MTV-n akkor nagy népszerűségnek örvendő Headbangers Ball című műsora, melyben folyamatosan szerepelt a 
Jelly Roll című country-ballada, illetve az epikus, monumentális Valley Of The Kings. Ami a bandát illeti, hosszú szünet és számtalan tagcsere után 1993-ban jött a kettes lemez (Nothin’ But Trouble). Az a korong már messze sem lett olyan érdekes produkció, mint amilyen ez a bemutatkozó volt. Mivel köztudott, hogy a japánok nagy zenefanatikusok, ráadásul szeretnek is ezzel kitűnni, így az ő kérésüknek eleget téve 1994-ben Blue Murder név alatt még kijött egy Screaming Blue Murder – Dedicated To Phil Lynott című koncertlemez, melynek címéből kiderül, hogy John az egykori Thin Lizzy zenésztárs emléke előtt tiszteleg. Nem véletlen említettem írásom elején, hogy két és fél lemeze van a bandának, mert ez utóbbit már nem sokra értékelem (és ezzel biztos, hogy nem vagyok egyedül). Az 1989-es Blue Murder lemezt viszont mindenki szerezze be. Nem fogtok csalódni!
Pontszám: 7/10
Az együttes tagjai:
John Sykes – ének, gitár
Tony Franklin – basszusgitár, vokál
Carmine Appice – dob, vokál
Közreműködő zenész:
Nik Green – szintetizátor
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Riot
2. Sex Child
3. Valley Of The Kings
4. Jelly Roll
5. Blue Murder
6. Out Of Love
7. Billy
8. Ptolemy
9. Black-Hearted Woman
