El kell még áruljam azt is, hogy még koca-LS-fan se vagyok, a Sweet Home Alabamán kívül nem tudnék tőlük még egy számot mondani. Nem ismerem tehát a munkáikat, így nem tudok hasonlítgatni sem az életművük korábbi darabjaihoz. Szűzként közelített tehát hozzám a banda, és ez a kritika lett belőle.
Az intrót nélkülöző, kiváló megszólalású album már a Still Unbrokennel lecsavarja a fejed, egy kő modern rockos riffel, és amikor megszólal Johnny Van Zant… próbáld cáfolni a Nickelback-párhuzamot! A nóta amúgy remek, szaggatott riffelés megy a telitalálat dallamvezetésű refrén alatt, a dalban (és az egész lemezen) pedig végig ott van az akusztikus gitár is, amely néha picit elvész a torzított gitárok mögött, de szerepe meghatározó, egyfolytában hozza a piszok jó southern blues-témákat.
A Simple Life finomabb, nem annyira kemény nóta, egy laza country-rocksláger, nem véletlen emelték ki kislemezre is. A Little Thing Called You se az a “hajdemegriffelem”-típusú dal, de egy újabb fogós refrénnel rendelkezik. A Southern Ways aztán végképp visszatalál a korai időkhöz, olyan déli téma van benne.
A Skynyrd Nation ismét vadóckodik, az Unwrite That Song egy elsőrangú rockballada, a Floyd pedig egy érdekes színfoltja a lemeznek: piszkosul mocsárvidéki hangulata van a számnak. Egyből húznám fel a trapézgatyát, a kockás gyapjúinget, a kalapot meg a csizmát! Nagyon el van találva benne az ájáj-ozás is, de a déli hatások mellett a modernebb elemek is teret kapnak. A That Ain’t My America a lemez “politikus” dala, de még ennek szövege is totál redneck. A Comin’ Back For More pedig számomra a lemez egyik legjobb száma: a nyitóriffet mondjuk elsőre nagyon nem tudtam hová tenni, de megszoktam, már nagyon tetszik, piszkosul fogós és eltalált rocknóta. Chad Kroeger mellett egy kicsit mintha Jon Bon Jovira is hajazna itt Johnny Van Zant hangja.
A címadó nóta következik, mely már szinte epikusnak számít a majd hatperces hosszúságával. Itt megfigyelhető, hogy azért Hetfield is szedte valahonnan a kilencvenes évek végi énekstílusát, de nem is tagadta soha, hogy szereti a Lynyrd Skynyrdet, a Load/ReLoad countrys témái is a floridaiaknak köszönhetők. Az akusztikus kezdésű, már-már tábortűz melletti danolászás hangulatú dal három percnél rendesen bekeményedik, és Johnny hangjába ismét visszatér a Nickelback-utánérzés. A (talán) slide-os szóló azonban fergetegesen jó, az is, ahogy átmegy ikerszólóba, a végére pedig Michael Cartellone megduplázza a tempót, hogy aztán ismét akusztikusan zárják le a srácok a dalt. A Storm a lemez legrövidebbje, gazdagon vokálozott refrénjét jellegzetesen hetvenes-nyolcvanas évekbelinek találom.A záró Gifted Hands maradt már csak, melynek vége egészen elképesztő hangszeres áradat, mintha egy komplett nagyzenekar sorakozna fel Lynyrdék mögé; méltó lezárása egy nagyon jó albumnak.
Nagyon nagy kár, hogy szeptemberben nem hallgattam Szuszbácsira, hiszen akkor biztosan szerepeltettem volna a lemezt az évvégi listáimban. Dobogós helyet ért volna el, az biztos. Viszont még most sem tartom későinek a megismerkedést ezzel az albummal, és erre buzdítanék mindenkit: tegyen vele egy próbát! Hogy nekem nagyon sokáig nem fog kikerülni a lejátszómból, az száz százalék! Így kell kérem conutry/blues rockot játszani 2009-ben! Az év egyik csúcsteljesítménye számomra, egy nem várt legendától!
9
(a pontszámhoz, magyarázatként: új év, szigorúbb pontozási rendszer… nem fogok minden jó lemezre tízest adni)
