A The Burning Red album (kritika: The Burning Red 1999, Roadrunner ) után két évvel egy újabb furcsa (értsd: a thrashes gyökereket megtagadó, a rap-metalos irányba tovább mozduló) lemez került ki az oaklandi Machine Head műhelyéből. Az ősfanok számára már az előző korong is túl dallamos volt, sok rapes hatással, amire az új albumon még csak rádobtak Flynnék. Viszont nem tudom csak ennyivel elintézni ezt a lemezt, és bevallom, ennek személyes okai vannak: én ugyanis ezzel a lemezzel lettem Gépfej-rajongó. Ahrue Luster gitáros a felvételekkor még a zenekar kötelékébe tartozott, csak az év végén ment át az Ill Ninóba (a közte és a tagok közt fennálló zenei különbségre hivatkozva – Luster, te egy lángész vagy!). Sokak szerint az ő keze van abban, hogy az ezredforduló környékén a Machine Head ilyen irányt vett. Bár ezen az albumon már szerepeltek arra utaló jelek, hogy Flynn ráérzett, a rapelés nem igazán az ő világa, és elkezdte visszaterelni a bandát a jó vágányra.

A Johhny K producerkedése alatt, Colin Richardson által kevert albumon már érződtek Robb törekvései a Machine Head kormányrúdjának visszavételére, ez már mindjárt az elektronikus intrót követő Bulldozerben kiderül; a lemezen tán itt sikerült leginkább háttérbe szorítani a Burning Red-féle rapes vonalat, inkább előremutató ez a szerzemény, akár a Through The Ashes of Empires albumra is felkerülhetett volna. Gőzmozdonyként vágtat rajtad végig a nóta, az imádnivalóan jellegzetes Machine Head-es groove-okkal. A White-Knockle Blackout! olyan témákat is tartalmaz, melyek a Limp Bizkitnek is jól állnának; Ahrue itt egy az egyben koppintja Wes Borlandet, de a refrén újra MH. Szólót viszont eddig nem hallhattál a lemezen.

A negyedikként érkező Crashing Around You főtémája akár szólónak is elmehet, de a dal maga a rapes verze ellenére is zseniális. Elárulhatom, magam ezzel a nótával kedveltem meg nagyon a Machine Headet. Flynn hatalmas nagyot énekel a dalban, viszont a nóta felvezető kislemezzé és klippé választása nem volt túl ideális; a  9/11-es események miatt az MTV letiltotta a dal videóját (nézd meg a záró kockákat, és megérted a döntést).

A lemez közepe felé bújik meg az All In Your Head, aminek refrénje ugyancsak kiemelkedő. Flynn hangját talán erőtlennek is mondhatnám, már úgy értve, hogy az üvöltést szinte teljesen mellőzi, inkább csak elkiabálja a dolgokat, a Bulldozert leszámítva csupán pillanatokra cuppan rá igazán a miksire Robi barátunk. A pofás, headbang-re és ugrálásra csábító groove-val indító (bár nem tudom, mi a fenéért huhog bele Robb) American High verzéjében skratchelés-szerűen maszatolnak a srácok a gitáron – utólag már nem értem, mi a túrót keresett Ahrue ebben a csapatban. Robb sem érti ma már szerintem, bár ő a Blackening kijövetele táján cizelláltabban fogalmazott a témában; “… ma már egyértelmű, hogy Ahrue nem passzolt közénk százszázalékosan…” Hát, az biztos… Szerintem leginkább semennyire sem passzolt a MH-be, de ez a privát véleményem.

A Nausea dobja fel ismét a hangulatot, ismét groove-olnak, Robi ismét jót énekel, a hiphop elemek minimálisra vannak redukálva, ráadásul még egy nyúlfarknyi szóló is figyel – tetszik ez a szám nagyon. A Deafening Silence pedig ugyanaz, ami az előző lemez címadója volt. Bár, ha belegondolok, inkább hasonlítanám az Ashesen szereplő Descend The Shades Of Night-hoz. A normál hosszúságú lemezt záró címadóban ismét megveszekedett állat módjára üvölt Robb, a Bulldozer mellett még ezen a tételen érzem azt, hogy irányadó lehetett az Ashes dalainak írásakor. A nóta felénél beérkező, fejleszakítós groove pedig önmagáért beszél. A digipak verzión szerepel még a Black Sabbathtól a Hole In The Sky, a lemezről lemaradó Ten Fold, valamint két Burning Red albumos nóta élő felvétele, melyekkel ugye nem lehet hibázni.

A több mint hetven perces digipak-kiadáson vannak ugyan üresjáratok, és olyan részek is, melyeket nehezen fogadhat be egy metalos gyomor, de attól még ez egy kiváló Machine Head-album. Azt kell azonban mondjam, hogy a szakma egyértelműen leírta a csapatot; minthogy a Machine Head is felszállt a nu metal-vonatra, a trend lecsapódásakor őket is egy kézlegyintéssel elintézték, a Crazy Town-féle szarokkal együtt. A közönségük viszont még a legrapesebb lemezek után sem fordult el tőlük, jó példa erre az a parádés hangulat, amit a Supercharger-turné londoni állomásán rögzített Hellalive koncertlemezen produkálnak a megőrült fanok. Ezen a koncerten egyébként Ahrue már nem volt a zenekar tagja, Flynn oldalán régi Vio-lence-es kollégája, Phil Demmel szerepelt. De az a felállás csak a Supercharger-turnéra szólt, a körút végeztével Demmel is elköszönt, Robbék pedig hármasban kezdtek dalokat írni. Phil azonban hamar visszatért, és hogy a kémia milyen jól működött, hogy mennyire kellett egy vérbeli thrash gitáros a nu metal témákkal szöszmötölő Luster helyett, az az Ashesen bebizonyosodott. Azzal az albummal újra hengerelt a csapat, a Blackeninggel pedig egyenesen gyilkoltak, történelmük legjobb lemezét szállítva le 2007-ben. Az új Machine Head ugyan köszönő viszonyban sincs a Superchargeren hallhatóval, de az ezredfordulón sem voltak rosszabbak – csak mások.