Interjúkészítésem során a zenészek többsége érdeklődik, hogy valójában tetszik-e nekem a zenéjük, és egyáltalán milyen muzsikákra gerjedek. Nem szoktam kitérni a válaszok elöl, de annyira konkrét feleletet sem tudok adni. Jobban mondva igyekszem én, de annyi minden tetszik a zenében, hogy szinte „mindenevő” vagyok. Épp ezért inkább azt szoktam megnevezni a kérdést feltevő zenésznek, mik azok a zenei irányzatok, amiket képtelen vagyok meghallgatni. Szerencsére ebből van kevesebb, így aztán letudom azzal, hogy a black/death és a pagan/folk/viking kivételével minden jöhet, ami rock vagy metal. Na jó, néha megnevezem még az ordibálós metalcore-t, meg az összes ilyen-olyan core-t, amely abból táplálkozik. Tehát a Foreigner-féle soft rock (vagy nevezhetjük AOR-nak is) és a Death Angel-zúzda egyaránt kellemes muzsika füleimnek. Talán a thrash az, amely meghúzza nálam azt a képzeletbeli vonalat, ami után már csak zajforrásnak tekintem a durvább megszólalást. Amúgy is középiskolás éveimben én is átestem a hosszúszárú pumacipős thrash korszakon. Nem is csoda, hiszen a ’80-as évek végén virágzott a thrash-gépezet. Amerikában csúcson volt az Anthrax, az Exodus, az Overkill, a Testament (ja és bocsánat, persze a Metallica is). Európában inkább a német vonal volt erős: Kreator, Sodom, Tankard, Destruction. Nálunk pedig már a kis klubokban bontogatta szárnyait a soproni Moby Dick. Mi az összefüggés a felsorolt zenekarok között? Leszámítva persze azt, hogy mind thrash-ikonok. Segítek: hiába az elmúlt 25-30 év, ezek a bandák még mind aktívak! Mit aktívak, a sokad virágzásukat élik! Sorban jelentetik meg jobbnál-jobb nagylemezeiket, ezzel pedig kemény lecke elé állítva az őket istenként tisztelő fiatal thrash-csapatokat. Under Attack címmel május 13-án például a német Destruction pakolt le nekünk egy 10 dalos csokrot.

Lényegében az ezredfordulós újrakezdés óta rendesen pörög a Destruction. Schmier 2000-ben való visszatérése után már a nyolcadik lemezt hozták ki (ezúttal már a Nuclear Blastnál) és közben három koncert dvd-re is tellett az erejükből. Nagy agyalásokra nincs is szükség egy-egy újabb germán thrash csapáshoz. A két alapító tag, Marcel „Schmier” Schirmer énekes/basszer és Michael „Mike” Sifringer gitáros folyamatosan írja a dalokat, melyek egyenes folytatásai a ’80-as években legendássá vált banda klasszikus albumainak. Az új nóták felvételei a tavaly nyári fesztivál-turné végeztével indultak. 2015 szeptemberétől a banda gyakorlatilag több különböző stúdióban is megfordult, de a dob-témák alapjait a német Gernhart stúdióban, a gitárok és a vokálok nagyrészét pedig a svájci Little Greek-ben vették fel, VO Pulver és Martin Buchwalter hangtechnikusok segítségével. Minderről a nagyfőnök Schmier így vélekedett:

“Sok időt fordítottunk a lemez összeállítására. A nyári bulik után szinte minden héten stúdióztunk, hogy megosszuk egymással az ötleteket, és kidolgozzuk az új dalokat. Valóban egyetlen, hosszú stúdiózással megoldhattuk volna a dolgot, de inkább több fázisban vettük fel az anyagot, mivel így biztos, hogy nem siettünk el és nem csaptunk össze semmit. Az elmúlt években talán ez volt az eddigi legeffektívebb dalszerzői munkánk! Az is igaz, hogy elég sok időt hagytunk két album megjelenése között; így nem is volt rajtunk olyan nagy nyomás, és a kreativitás is jobban felszínre került. Emellett az új számokban szerintem tisztán érezhető az a nyers energia és tökös attitűd, amit a nyári bulikon felvettünk. Egyszóval ez az egész ‘egyszer a stúdióban, egyszer a színpadon’ gyakorlat olyannyira hatékony volt, hogy a jövőben is erre fogunk törekedni.”

destruction 20160519

Nézzük, hogy mi rajongók is hasonlóan vélekedünk-e a lemezről. Tény, hogy a Destruction a sokat koncertező, fesztiválozó bandák közé tartozik, így fel sem tűnik, ha közel négy év telt el a legutóbbi albumuk, a 2012-es Spiritual Genocide óta. Sőt, alig jött ki az Under Attack, máris bejelentették a szeptember közepén induló nagyszabású Európa-turnét. Ezúttal a brazil amazonokból álló Nervosa, a már nálunk is bizonyított Enforcer, illetve a ’80-as évek kult státuszát magán viselő Flotsam And Jetsam kíséri majd Schmier-éket. Erős felhozatal, az tény. Egyelőre tudtommal hazánkat elkerüli a turné, de mivel még a strandszezon sem kezdődött el, így szeptemberig bőven reménykedhetünk. Addig meg tanulhatjuk az új dalokat. Bár nagy bemagolásra az ő esetükben nincs szükség, minden korongon azt tolják, amihez értenek, kíméletlen, nyers, rideg megközelítésű thrash-csapást. A bevált formulán most sem változtattak, agyszaggató hangzás, elsöprő lendület, fröcsögő gyűlölet, tehát 10 újabb (a limitált verzión 12) Destruction opus, ahogy azt már megszokhattuk tőlük.

Nótákat kiemelni nincs értelme, mind pusztító thrash bomba, mely a már jól megszokott Destruction eszköztár teljes egészét felvonultatja. Sorjáznak szépen egymás után a számok, és sajnos akad egy-két gyengébb is, így a lemez közepére kicsit ellaposodik a történet. Az album nagy része beleszürkül egy rutinszerű átlagba. Unalomba hajló riffek, kiszámítható dobtémák váltogatják egymást. Még szerencse, hogy Schmier van annyira rutinos, öreg róka, hogy tudja, mikor kell kissé lassabb sebességre kapcsolni, hogy aztán az ember egy igazán nagyot robbantva térhessen vissza. Szerencsére magyar vonatkozása is van a korongnak, ez pedig Havancsák Gyulához köthető. Emlékszem, hogy 1992-ben mekkora szenzációnak számított, hogy a legendás brit Venom Tari József művét tette a The Waste Lands című albumuk frontjára. Ma pedig már szinte nincs olyan lemez a metal-szcénában, melynek ne Havancsák Gyula készítené a borítóját. Destruction-ékkal kifejezetten régóta dolgozik Hjules, emlékeim szerint a banda 2005-ös Inventor Of Evil lemezének is ő készítette a borítóját, azóta pedig folyamatosan Gyulát kérik fel az újbóli booklet elkészítésére. Erről is beszélt ám a frontember:

“A szétrobbanó Föld, rajta a kontinensként funkcionáló Destruction-koponya víziója már akkor megszületett a fejemben, amikor még ki sem találtuk a lemez címét. A világ – és benne az emberek ugyanis sosem voltak még ilyen mértékű támadás áldozatai, mint napjainkban; legyenek azok környezeti tényezők, háborúk, politika, vagy média-őrület – szétrombolunk mindent, ami eddig kedves volt nekünk! A világ jelenlegi állapotát prezentáló lemezborító valójában bandánk történetének klasszikus koncepcióit is összfoglalja; így etekintetben is tökéletesen illeszkedik az album a Destruction-diszkográfiába.”

destruction2 20160519

A Destruction anno nem véletlen vált kultikus csapattá, hiszen kiváló lemezeket pakoltak le az asztalra. Később Schmier érthetetlen eltávolítása és az 1990-es botrányos Cracked Brain album után az Artillery frontemberét, Flemming Ronsdorfot kívánták a mikrofon mögé állítani, de a kísérlet meghiúsult. Nem csoda, hogy bele is álltak a földbe. Neo-Destruction néven később három kiadvány is megjelent, de ekkorra már nem beszélhettünk az eredeti zenekar létezéséről. A lényeg azonban nem is ez, hanem az, hogy Mike és Schmier 1999-ben kibékült, majd 2000-ben az All Hell Breaks Loose lemezzel egy olyan visszatérést produkáltak, amely előtt mindenképpen csak megemelt kalappal lehetett megállni, és a lendület, az erő azóta is töretlen. Bár egy-két, inkább csak korrektnek nevezhető cucc is becsúszott az azóta eltelt egy évtizedben. Az Under Attack sem a banda legjobb lemeze, tipikus „elmegy”-kategória, de ha a másik oldalt nézzük, akkor pedig elmondható, hogy „soha rosszabbat”, mert mégiscsak jó ezt hallgatni.

Pontszám: 7/10

A Destruction klasszikusnak számító Release From Agony lemezéről ITT olvashattok.