Külföldi

Sötét hajnal, sátáni kacaj és az élet apró örömei Véletlenek márpedig nincsenek – állítják többen, nem merülök most vitába. Ha a böngészés kapcsán nézzük, akkor mindenképp igaz, hiszen ’kereső barátunk’ elemezve bennünket nagy eséllyel olyat dob elénk, amit keresünk. Meg minden egyéb kapcsolódót. Éppenséggel Dimmu Borgir lemez kapcsán kutattam, mikor felbukkant az Ov Hell neve. Kíváncsiság uraság ismét meggyőzött, találtam is lemezt (The Underworld Regime), melyről mint kiderült,...

Zenei  fejlődésemnek egyik kikezdhetetlen alapköve volt a White Lion nevű hard rock zenekar,  ahol a címben szereplő úriember énekelt óriási  örömömre.  Egyszerűen  meg voltam őrülve a fickó negédes, nyugodt szívvel nyálasnak nevezhető hangjától,  amihez jó néhány feledhetetlen rock sláger tapadt.  A Fight  To Survive,   Pride,  és a Big Game albumuk örök favorit maradt mindmáig  számomra , amelyek segítségével  kétségtelenül igazi csajok kedvencévé váltak.  Olyan dalírói vénákkal rendelkeztek   - nem...

A KlasszikuShock műsorában már foglalkoztunk a Kalifornia poros fővárosából, Sacramentóból származó Tesla 1989-ben The Great Radio Controversy című lemezével. A zenei kritikusok többsége szerint az ezt követő ’91-es Psychotic Supper korong számít a banda csúcspontjának, én mégis erre a kettes lemezre teszem le a voksomat. Szerintem nem túlzok, ha kijelentem, hogy ez a hatvan percnyi (13 dal) anyag maga a rocktörténelem.  A zenekar az első lemez munkálatai előtt, 1986-ban változtatta meg...

Új albummal jelentkezett a Five Finger Death Punch, mi pedig nagy bizalommal vártuk, hisz előző, American Capitalist című lemezük igencsak jóra sikeredett. Az új anyag a Wrong Side Of Heaven and The Righteous Side Of Hell címet kapta, ráadásul rögtön dupla lemez lett, aminek második felét még idén év végén megismerhetjük. De addig is itt van 14 dal, amik érdemelnek néhány mondatot, hisz a kaliforniai ötösfogat ismét az...

A Purest of Pain egy már tíz éve létező zenekar, a hivatalos biográfia szerint dallamos death metal-t játszanak. Az alapítótag Merel Bechtold több nemzetközileg is elismert zenekarban épített már fel sikeres karriert gitárosként (Delain, The Gentle Storm), eddigi tevékenysége viszont nagyon távol áll a Purest of Pain világától. A Solipsis a Purest of Pain első nagylemeze. Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy ezek a dalok megjelenhessenek, ennek okait részletesen átbeszéltük a...

Interjúkészítésem során a zenészek többsége érdeklődik, hogy valójában tetszik-e nekem a zenéjük, és egyáltalán milyen muzsikákra gerjedek. Nem szoktam kitérni a válaszok elöl, de annyira konkrét feleletet sem tudok adni. Jobban mondva igyekszem én, de annyi minden tetszik a zenében, hogy szinte „mindenevő” vagyok. Épp ezért inkább azt szoktam megnevezni a kérdést feltevő zenésznek, mik azok a zenei irányzatok, amiket képtelen vagyok meghallgatni. Szerencsére ebből van kevesebb, így aztán...

Michael Monroe számomra a nyolcvanas évek egyik “mi lett volna ha” története. Mi lett volna, ha Vince Neil és Razzle nem indul el aznap este autóval még egy karton whiskey-ért? Mi lett volna, ha a Hanoi Rocks klasszikusnak nevezett felállása még éveken keresztül albumokat tudott volna kiadni? Valószínűleg minden idők egyik (ha nem a) legsikeresebb finn zenekara lehettek volna. A dolog legszebb része talán az, hogy Michael nem ragadt...

Kamaszkorom óta rajongok a Portugália első számú zenei exportjának számító Moonspellért. Nem mellékesen egyike az első 10 nemzetközi bandának, akikhez ifjú koromban volt szerencsém (még anno 1999-ben, a másik örök kedvenc Kreator mellett a PeCsában). Annak ellenére, hogy átlagosan minden második lemezüket tartottam igazán jól sikerültnek, nálam mindig eseményszámba ment, ha kijött egy új anyag a luzitán farkasoktól. A rendkívül sápadtra sikerült 2012-es dupla cd-s Alpha Noir/Omega White után pedig izgatottan...

Egyáltalán nem tudok lelkesedni azért, ha egy banda, vagy épp egy kulcsfigurának számító zenész sorra ontja magából a lemezeket, akár az anyazenekar, akár más mellékzenekar berkein belül teszi azt, mivel 10-ből 9 esetben ez mindig a minőség rovására megy. Gondolom a 2013-as Savages lemezt nemcsak én éreztem egy rendkívül elkapkodott dobásnak az egy évvel azt megelőzően piacra dobott Enslaved után, ami mellesleg szintén nem volt egy kimagasló produkció, még a Soulfly mércéjével mérten...

Két hete a Paradise Lost, „Draconian Times” albumát választottam, a KlasszikuShock rovatba. Múlthéten Gyuri a Judas Priest „British Steel”-jét vette górcső alá. Két olyan album, ami az adott stílusban mérföldkő volt a zenetörténelemben, és amik máig emberek millióinak kedvencei. Két ilyen híres, sikeres és ismert album után, úgy döntöttem nem ezt az irányvonalat folytatom, hanem előveszek valami olyat, ami a maga nemében nagyszerű, de mégsem lett soha olyan...