Michael Monroe számomra a nyolcvanas évek egyik “mi lett volna ha” története. Mi lett volna, ha Vince Neil és Razzle nem indul el aznap este autóval még egy karton whiskey-ért? Mi lett volna, ha a Hanoi Rocks klasszikusnak nevezett felállása még éveken keresztül albumokat tudott volna kiadni? Valószínűleg minden idők egyik (ha nem a) legsikeresebb finn zenekara lehettek volna. A dolog legszebb része talán az, hogy Michael nem ragadt le a múltban, tovább tudott lépni, és a mai napig halál laza hozzáállással és töretlen lelkesedéssel ontja magából a glam / punk albumokat.

A Blackout States a 2013-as Horns and Halos folytatása, az énekes mögött álló zenészek olyan arcokat vonaltat fel mint Sami Yaffa (basszusgitár, ex-Hanoi Rocks/New York Dolls), Steve Conte (gitár, ex-New York Dolls/Company Of Wolves), Rich Jones (gitár, ex-Black Halos/Amen) és Karl Rockfist (dob, ex-Chelsea Smiles/Danzig). Érződik a csapaton, hogy nem tegnap kezdtek el együtt zenélni mint egyszerű bérmuzsikusok, az elmúlt évek turnéi alatt összeszoktak, biztosan hozzák a zenei alapokat, megvan Monroe-val a keelő kémia.

A Blackout States egy olyan lemez, amit érezni kell. Benne van a nyolcvanas évek hangulata, punk-rock hozzáállása, ám sikerült mindezt bármiféleféle nosztalgikus mellékíz nélkül reprodukálni. Még a helyenként előforduló töltelékízű szerzemények is tele vannak annyi érzéssel, hogy nem tűnnek feleslegesnek, nincs meg az emberben a késztetés, hogy a számok között ugráljon. Legnagyobb erénye talán a lendülete, A Horns and Halos-hoz képest gyorsabb és dinamikusabb album, az elejétől a végéig megmarad ez a természetes húzás a tempós / középtempós szinten az album minden dalában.

Michael egy tökös, energikus, két és fél perces punk kinyilatkoztatással kezd This Ain’t a Love Song címmel, megadja az album alaphangját. Az új turnén hatalmas durranás lehet belőle. Az ezt követő Old King’s Road klipje egy ideje már elérhető az ismert online csatornákon, egyenes folytatása a nyitódalnak. Monroe ötvenhárom éves kora ellenére is halál hitelesen énekli a “We’re all insane” sort. Nem fogom az albumot dalról dalra kielemezni, döntse el mindenki mit érez ki a különböző szerzeményekből, két dalt emelnék még ki, ami számomra az album csúcspontját adja. A Good Old Bad Days refrénje már második hallgatásra az ember fejébe rágja magát és napokon keresztül beleég a memóriába. Az ezt követő R.L.F. pedig a középtempós melódiákból átmegy egy komolyabb bakancsos pogózásba, tipikusan az a dal, amit egy ötven fokos, izzadtságtól nehéz klubban kell átélni és minden egyes hanggal hozzájárulni a falról lassan csöpögő izzadtság utánpótlásáról.

A dalszövegeket is érdemes átnézni, áthatja az albumot Michael punk / rock életérzése. Nem kell világmegváltó gondolatokat keresni a szövegekben, a maguk egyszerűségével egészítik ki kiválóan a tökös zenei alapokat.

Egy album, amely olyan szakmabeli guruk ajánlásával kerülhet minden hetvenes / nyolcvanas évekbeli rockzenén nevelkedett, illetve azzal szimpatizáló rocker katalógusába mint Duff McKagan, Dave Grohl vagy Slash. Az album október kilencedikén jelenik meg a Spinefarm gondozásában. Csak így tovább Michael, ez hatalmas lett!