A Purest of Pain egy már tíz éve létező zenekar, a hivatalos biográfia szerint dallamos death metal-t játszanak. Az alapítótag Merel Bechtold több nemzetközileg is elismert zenekarban épített már fel sikeres karriert gitárosként (Delain, The Gentle Storm), eddigi tevékenysége viszont nagyon távol áll a Purest of Pain világától.
A Solipsis a Purest of Pain első nagylemeze. Nyolc évnek kellett eltelnie, hogy ezek a dalok megjelenhessenek, ennek okait részletesen átbeszéltük a Merel-lel készült interjúnkban. Személy szerint nagyon vártam a lemez megjelenését, mivel a Delain zenéje mellett a svéd dallamos death metal irányvonalnak is nagy tisztelője vagyok.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen hangzást sikerül majd összehozni a saját kiadás adta kereteken belül. Ebben a stílusban nagyon fontos a vastag és telt hangzás, egy vékonyan megszólaló lemez még a legjobb dalokat is azonnal képes kinyírni. Az album keverését az a Jens Bogren végezte, aki olyan nevekkel dolgozott már együtt korábban, mint az Opeth, az Arch Enemy, vagy a Soilwork. A Solipsis esetében is sikerült hoznia a magas színvonalat, egy pillanatig nem éreztem azt, hogy bárki bármin spórolt volna a felvétel során. Az intro-féleségként lemezt indító The Pragmatic nagyon arányosan szól, azonnal megteremti a lemezt végig kísérő komor hangulatot.
Nem húznám rá a lemezre a dallamos death metal kategóriát, ne tévesszen meg senkit a hörgős vokálozás. A Momentum ritmusjátékát bármelyik trash metal zenekar megirigyelhetné, a Crown of Worms akár egy Slipknot, vagy egy King 810 lemezen is elférne, a Terra Nil szólója pedig még egy rockballadában is megállná a helyét. J.D. vokalizálása annak ellenére képes változatos maradni, hogy egy darab tiszta és dallamos énektéma nincs a lemezen. Több hangfekvésben hörög, károg, suttog, nagyszerűen érzi az összhangot a hangszeresekkel.
Nem meglepő módon a gitártémák dominálnak a lemezen, tempóváltások és dallamok tekintetében is hihetetlen változatos lett az album. Már első hallgatásra előkerül a léggitár, folyamatosan jönnek sorba a jobbnál jobb riffek. Joey de Boer dobos témáit élmény hallgatni, dinamika és díszítések tekintetében is kiváló munkát végzett.
Aki egy kicsit is élvezi az agresszívabb stílusokat, az mindenképp hallgasson bele az anyagba, a Solipsis egy pofátlanul jó bemutatkozó album! Remélem, hogy lesz folytatása, és remélem, hogy a második lemezre nem kell majd újabb nyolc évet várni!
