Szoktatok úgy lemezt vásárolni, hogy egy kritika inspiráljon arra, hogy kinyissátok a pénztárcát? Bevallom, a régmúltban velem ez többször előfordult. Kisiskolásként csupán az akkoriban debütált Metal Hammer Hungarica magazint lapozgatva ismerhettünk meg zenekarokat. Abban az időben is elvétve sugárzott metalt a rádió (üde színfolt volt a Heavy Metal kedvelőinek című műsor), zenei tévécsatornák még nem léteztek, internetről meg még csak nem is álmodhattunk. Sőt, a CD lemez is újnak, ezáltal megfizethetetlennek számított. Naná, hogy az ügyes (és persze szegény rocker) abban az időben is megtalálta a „kiskaput” és a minimális zsebpénzéből kedvenc lemezboltjában bakelitről másoltatta át az aktuális nagylemezeket. Az imént említett magazin második lapszámának Hangpróbáját a kaliforniai Leatherwolf zenekar Street Ready című albuma nyerte meg. A szerkesztők szavazatai által a korong mára már olyan klasszikus albumokat előzött meg, mint a W.A.S.P. The Headless Children lemeze, vagy a német Kreator Extreme Aggression legendása. Csodálkoztok, hogy ezután sóvárogva vártam a megszerzését?
A Los Angeles-i Leatherwolf a metalszakma nagy ígéreteinek egyike volt a ’80-as évek második felében, ám a három szólógitáros felállásban dolgozó csapat végül sajnos két szék között a pad alá esett. A banda a nyolcvanas évek közepétől három csapással rémítette el a feszesebb ritmusokra vágyókat, zenéjükben az akkori US power keveredett némi progreszivitással, és csipetnyi napfényesebb hard rockkal. Akármilyen kiváló zenét játszottak, nem írtak elég kommersz dalokat ahhoz, hogy slágerbandát faragjanak belőlük, viszont ahhoz meg nem voltak elég durvák, hogy az agresszívebb vonal hívei rájuk harapjanak, így aztán a kilencvenes években sok társukhoz hasonlóan tetszhalott állapotba merevedtek, hogy aztán 1999 egyik holdfényes éjszakáján ismét az éjszakába üvöltsék a vérfarkas erejét. Ozzy felesége, Sharon szervezett egy bulit Jennifer Perry-nek, aki az egyik első menedzsere volt a Leatherwolfnak. A buli kedvéért elnyomtak pár nótát, Jennifer pedig rá is kérdezett, hogy nem akarnak-e néhány európai koncertet, de a srácok akkor még nemet mondtak. Két héttel később aztán kaptak egy mailt a Wacken fesztivál szervezőitől, hogy lépjenek fel náluk, erre a konkrét javaslatra naná, hogy rábólintottak. Wide Open címmel fel is vettek egy koncert CD-t, amit a bulikon árultak, vagy 3000 példány el is ment belőle. De mi most inkább kanyarodjunk vissza a kezdetekhez.
A Leatherwolf 1981-ben alakult Huntington Beach-en, Kaliforniában. Michael Olivieri gitáros/énekes, Dean Roberts dobos, Geoff Gayer gitáros, Carey Howe gitáros és Matt Hurich basszer elsősorban a súlyosabb megszólalású brit bandák hatására kezdett zenélni, így az elejétől fogva heavy metalosabban szólaltak meg, mint a Los Angeles-ből származó többség. A csapat élőben egyaránt kompatibilisnek bizonyult a Metallicával, a szintén Huntington Beach-i Slayerrel és Dél-Kalifornia tengernyi dallamos bandájával, de az elejétől fogva megkülönböztette őket a többiektől, hogy egyes dalokat három szólógitárral szólaltattak meg a bulikon. Ezért is kapták a ’Triple Axe Attack’ becenevet.
Debütáló alkotásuk, a banda nevét viselő minialbumuk az Enigma istállójához tartozó Tropical kiadónál jelent meg 1984-ben. A Randy Burns producerrel készült anyag olyan kedvező visszhangokra talált, hogy végül – a menet közben felvett többi dallal együtt kilenc nótára hizlalva– a következő évben teljes nagylemezként is megjelent. A német Steamhammer/SPV kiadó előszeretettel árulta is, de ennek a banda tagjai nem örültek. Az még nem is volt náluk baj, hogy az akkori tudásszintjüket tükrözi a kiadvány, de rettenetesen olcsó stúdióban, kapkodva vették fel a dalokat és ez bizony hallatszik is a dalokban. Későbbi kiadójuk, az Island sem lelkesedett az anyagért, ezért a banda tagjaival közösen arra jutottak, hogy bár kilenc dal ide, vagy oda, azt csak mini EP-ként tartják számon. Ettől függetlenül az angol Heavy Metal America kiadó az egyik húzódal alapján Endangered Species címmel is piacra dobta a lemezt. A zenekarban ekkor már Paul Carman basszusgitározott mivel Matt Hurich átnyergelt a Stryper-be. Az ex-Black Sheep muzsikus belépésével pedig létrejött a tulajdonképpeni klasszikus felállás. Így jelent meg tehát 1987 januárjában a szintén Leatherwolf címet viselő lemez, amelyet Olivieriék később rendszerint csak első tényleges albumként emlegettek. Az Island kiadónak ekkoriban az Anthrax volt a legsikeresebb metalcsapata, és erősíteni szerették volna a rockfrontot, így a Leatherwolf 1987-es albuma részükről is tesztlépést jelentett. Ehhez semmiféle forrást nem sajnáltak: a csapat megkapta producernek az igen elismert Kevin Beamisht, aki leginkább a Y&T, REO Speedwagon, és a Jefferson Starship lemezek kiváló hangzásáért felelt, ráadásul a nassaui Compass Point stúdióban rögzíthették a lemezt, ahol többek között az AC/DC, a Judas Priest, az Iron Maiden és a U2 is dolgozott az évek során.
A hangzásilag még a rengeteg ráköltött pénz ellenére sem éppen tökéletes, a rajta hallható zenei anyagot tekintve azonban kiváló album egyből megmutatta, hogy korántsem a legegyszerűbb utat választották ehhez. A The Calling című igen fogós dal bekerült egyes rockrádiók programjába, és néha az MTV is leadta a klipet, így sokakkal ismertette meg a banda nevét. A szerzemények egyébként a mai modern US power receptje alapján íródtak, a szuperszónikus riff alapokon némileg tradícionális ízű gitárszólók – melyek az albumon végig osztályon felüliek – enyhítik a zúzda tömörségét. Mindezek mellett én úgy érzem – s lehet, hogy csak azért, mert inkább dallam, mint riffpárti vagyok -, hogy a refrének nem lettek tökéletesen kidolgozva. Ugyanakkor viszonylag az is hamar kiderült, hogy a Leatherwolfot nem nagyon lehet hatékonyan marketingelni. Zenéjük sokkal tradicionálisabb, gitárcentrikusabb és szövegileg is kiműveltebb volt az Államokban könnyen eladható glam/sleaze-bandákénál, ahhoz viszont túl melodikusnak bizonyultak, hogy le lehessen nyomni őket az undergroundot uraló thrash-vonal híveinek torkán. Emiatt aztán megfelelő, jól passzoló turnépartnereket sem igazán találtak melléjük. Persze próbálkoztak nagyobb nevekkel, így szó volt arról, hogy Alice Cooper európai turnéján játszanak, de az utolsó pillanatban a Chrome Molly elhalászta a lehetőséget az orruk elől. Ugyanez történt az 1988-as Magnum turnéval, ahol a Kingdom Come kavart be. Így aztán a Leatherwolf Európában olyan banda előtt nyithatott, mint a nem túl híres német Zed Yago. Angliában pedig az ex-Whitesnake basszusgitárost, Neil Murray-t is a soraiban tudó japán Vow Wow társaságában léphettek fel.
A lemez ennek ellenére nem bizonyult sikertelennek, mert nagyjából 150 ezer példány kelt el belőle világszerte. Így aztán az Island ismét bizalmat szavazott a csapatnak, és 200 ezer dollárt bocsátottak rendelkezésükre, hogy tényleg igazi sikeralbumot készíthessenek. Ráadásul ismét a Bahamákon, Kevin Beamish irányítása mellett. A lemez végül Street Ready címmel 1989-ben jelent meg, de az már egy másik történet.
Pontszám: 6/10
Az együttes tagjai:
Michael Olivieri – ének, gitár, szintetizátor
Geoffrey Gayer – gitár, vokál
Carey Howe – gitár, vokál
Paul Carman – basszusgitár, vokál
Dean Roberts – dob
A lemezen hallható dalok listája:
01. Rise Or Fall
02. The Calling
03. Share A Dream
04. Cry Out
05. Gypsies And Thieves
06. Bad Moon Rising (Creedence Clearwater Revival feldolgozás)
07. Princess Of Love
08. Magical Eyes
09. Rule The Night
