A Mötley Crüe fénykora egyértelműen a ’80-as évekre tehető. Nem is akármilyen fénykor volt ez! A ’80-as évek elején-közepén ez a négy srác testesítette meg az amerikai rock’n’rollt. Feltúrt hajak, arcfestés, pia, drogok, csajhegyek. A Mötley Crüe karriertörténete a rocktörténelem legmozgalmasabb, legérdekfeszítőbb, legbotrányosabb és legsokkolóbb sztorijainak egyike: valószínűleg Nikki Sixx, Vince Neil, Tommy Lee és Mick Mars érti a legkevésbé, hogyan lehetnek még életben azok után, amit a ’80-as években műveltek magukkal és a világgal. Ami viszont még ennél is fontosabb, kinézetük mellett korai albumaik későbbi bandák százaira voltak hatással. Abban is nagy szerepük volt, hogy Los Angelesből a ’80-as évek közepére az amerikai hard rock fellegvára lett.

A Mötley Crüe alakulása 1981-re tehető, miután az öntörvényű basszer Nikki Sixx otthagyta a London nevű csapatot (amelyben többek között Blackie Lawless-szel muzsikált együtt). Frank Carlton Serafino Feranna Jr.(ismertebb nevén Nikki Sixx) basszusgitáros tehát elkezdett tagokat toborozni, ekkor talált rá a Suite 19 dobosára, Tommy Lee-re, illetve Greg Leon énekes/gitárosra, azonban utóbbi nem sokkal később úgy döntött, hogy nem folytatja velük tovább a zenélést. Ekkor Nikki a The Recycler-ben feladott egy hirdetést „zajos, durva, agresszív gitáros kerestetik” mottóval, amelyre Robert Alan Deal (alias Mick Mars) jelentkezett, és akit meghallgatása után azonnal be is vettek a csapatba. Már csak egy frontember hiányzott. Habár ekkoriban egy O’ Dean névre hallgató énekest próbáltak ki, Tommy Lee a Charter Oak-i (Corvina, Kalifornia) középiskolai éveiből ismerte Vincent Neil Whartont (röviden Vince Neil), mivel már mindketten játszottak különböző garázs-formációkban, majd miután látták Neil-t a nyugat-hollywoodi Starwood klubban, a Rock Candy nevű csapat élén, Mars javasolta a többieknek, hogy Vince csatlakozzon hozzájuk. Vince először nemet mondott az ajánlatra, de amikor a Rock Candy tagjai egyéb projektekkel kezdtek el foglalkozni, Neil már alig várta, hogy valami új dologba kezdhessen, és amikor Tommy Lee könyörögve lehívta egy utolsó próbára, az énekes rábólintott, így 1981. április 1-jén a zenekar tagja lett. Ekkor jött létre a heavy metal műfaj talán legelvetemültebb formációja.

Roppant fontos tudnivaló, hogy a lehető legjobbkor voltak a legjobb helyen, ugyanis a ’80-as évek elején valóságos metal forradalom tört ki Los Angelesben; egyre másra alakultak meg a heavy metal csapatok, pezsgett az underground élet és ekkor „tört ki” a glam/haj bandák vs. thrash csapatok versengés is. Meghatározóvá vált a klubélet (Roxy, Whiskey A Go-Go stb.), idővel bebizonyosodott, hogy a mainstream vonzza a legtöbb rajongót, a thrash/speed és power bandáknak pedig túl sok babér ott nem termett. Olyan bandák bukkantak fel, mint a Dokken, a Great White, a Ratt, a W. A. S. P., de mindegyikük közül kiemelkedett a Mötley Crüe. Az is ide kívánkozik, hogy ugyan mindegyikőjük rendelkezett némi zenészi tapasztalattal, kétségtelen, hogy a legrutinosabb Nikki Sixx volt, aki a London és a Sister nevű bandák révén már belekóstolt a Los Angeles-i klubéletbe. Semmit sem bízva a véletlenre kezdték el demóikat rögzíteni; saját kiadójukon (Leathür Records) keresztül jelentették meg a Stick To Your Guns/Toast Of The Town single-t, de a nagy dobás, amelyre egy csapásra mindenki felfigyelt, a szintén saját gondozásban, 1981. november 10-én kiadott, 20 ezer példányban elkelt Too Fast For Love debütalbum volt. A lemez munkálatai októberben, a Los Angeles-i Hit City West stúdióban folytak, az album producere pedig, az ex-Accept gitáros Michael Wagener volt. Bár az anyag csak a 77. helyet érte el a Billboard 200-as listáján, hatalmas siker lett, és olyan ismertebb dalok kerültek fel rá, mint például a Live Wire, a Merry-Go-Round vagy a Piece of Your Action. (Az album borítóját a Rolling Stones Sticky Fingers című lemezének borítójáról mintázták). Hozzátartozik, hogy az amerikai bakelitkiadás borítójára egy pentagram került (a mifelénk ismert, négyfotós frontú változat az európai nyomást, illetve a CD-ket ékesítette).

Naiv vadsága, elképesztő energiája simán nagyon szerethetővé teszi az albumot, hangzása és a rajta hallható egyéni teljesítmények azonban finoman szólva is az amatőr ligába tartoznak. Azt a bizonyos érzést ugyanakkor nem lehetett csak úgy megcsinálni, és ennek köszönhetően a megjelenését tekintve is roppant látványos, iszonyú balhés hírű négyesre iszonyatos tömegek jártak a Los Angeles-i klubokban. Törvényszerű volt az is, hogy a közönség soraiban egyre több A&R-es bukkant fel, közöttük Tom Zutaut (aki később a Guns N’ Rosest is felfedezte), akinek segítségével a csapat végül leszerződött az Elektrához. A zenekar már komoly pénzből, a többek között Ted Nugent mellől is ismert Tom Werman producerrel kezdte meg a munkát a második lemezen, ám jellemzően eközben is komoly ellentétekkel szembesültek a lemezcég részéről, Zutaut nem győzte hárítani a támadásokat. Az Elektránál több vezető inkább a new wave-es vonalba fektetett volna több pénzt, nem egy olyan hagyományos rock’n’roll csapatba, mint a Mötley Crüe, és ennek tetejébe mindenkinek komoly fejfájást okozott az a finoman ördögi tematika, amely áthatotta az új dalokat. Nikki Sixx azonban teljesen rákattant erre a vonalra, és nem volt hajlandó engedni belőle.

A zenekar nagyjából ekkoriban került Doc McGhee és Doug Thaler menedzsmentjének szárnyai alá, akik minden korábbinál komolyabb fellépéseket szerveztek nekik. Noha személyesen itt találkoztak velük először, a csapat nekik köszönhetően került be 1983. május 29-én a San Bernardino-i US Festival heavy metal napjára, ahol több mint 300 ezer ember nézte végig a programot, benne a Quiet Riottal műsort nyitó Mötley mellett a Triumph, a Judas Priest, Ozzy Osbourne, a Scorpions és a Van Halen koncertjével. McGhee-nek már itt is akadtak igen forró pillanatai a tagok teljesen kontrollálhatatlan, gátlástalan viselkedése miatt, de a fellépés így is sorsfordító volt a koncert kedvéért a stúdiómunkát megszakító banda karrierjében. A zenekar a nagykiadós szerződésnek köszönhetően komoly pénzekhez jutott, és annak rendje-módja szerint meg is vadultak az ezzel járó új lehetőségektől: a stúdiómunkát ugyan nagyon élvezték, de ezzel egyedül voltak, a stáb életét pokollá tették a folyamatos részeg, bedrogozott partizással. Amúgy a munkálatok 1983. április-július között zajlottak a hollywoodi Cherokee stúdióban, Tom Werman producer felügyelete mellett.

A Shout At The Devil felvételeit ennek megfelelően balszerencsés, sőt, életveszélyes események kísérték: Tommy Lee alatt megadta magát egy autó, és csak a szerencsén múlt, hogy nem történt semmi baja, Nikki élete pedig konkrétan egy hajszálon múlt, amikor vadiúj Porschéját tropára törve összecsókolózott egy oszloppal. Végül megúszta némi karsérüléssel, ám továbbra is egyre nagyobb sebességgel rohant előre a szakadék felé: országos cimborájával, a Ratt gitáros Robbin Crosbyval közösen ekkoriban kezdett el kísérletezni a heroinnal. Ha mindez nem lett volna elég, a csapat Tom Wermannel sem volt képes megtalálni a közös hangot – összességében csoda, hogy az album egyáltalán elkészült. A Mötley Crüe második nagylemeze végül 1983. szeptember 26-án került a boltokba.

Nikki Sixx szerint is ez volt a Crüe vízválasztó lemeze, itt váltak azzá a szörnyeteggé, amely meghódította később a világot. És hát ugye maguk a dalok – nos, azok bizony egytől egyik klasszikus darabok. A vészjósló In The Beginning intróból kibontakozó címadó dal helyből a ’80-as évek első felének egyik elsőszámú amerikai metal indulója lett. Az ezt követő Looks That Kill, az energikus, húzós, gyors riffekre épülő Red Hot vagy a Knock ’em Dead, Kid fogós dallamai, refrénjei kirobbanthatatlanul fészkelik be magukat az ember hallójárataiba, mentesek mindenféle felesleges sallangtól, ahogy a korong többi szerzeménye is. Még a God Bless the Children of the Beast-et követő Beatles-feldolgozás, a Helter Skelter sem lóg ki a sorból, ugyanis kiválóan alakították a saját képükre, abszolút belesimul, passzol az összképbe. Az ultradallamos Too Young To Fall In Love és a záró fél-lírai Danger mind-mind a banda, de leginkább a fődalszerző, Sixx tehetségét dicséri. Az már aligha fog valaha is kiderülni, annak idején miért hagyták le a végleges változatról a demóként felvett I Will Survive-ot, amely később az újrakiadások révén került nyilvánosságra, mert simán elfért volna a többi szám között. (Ugyanez a másik kihagyott témára, a Hotter Than Hellre is áll, ezt azonban már a következő lemezen rehabilitálták, igaz, végül Louder Than Hell címmel.) Az első album, inkább groove-központú megközelítése helyett a Shout-on már Mick Mars húzós riffjei jelentik a fő csapásirányt, a Looks That Kill, a Nikki egyik rendőrökkel megesett incidense által ihletett Knock ’em Dead Kid vagy a Bastard laza, csuklóból kirázott, de pokolian hatásos témái örökérvényűek, kezdő rockgitárosok számára kötelező tananyagok a mai napig. Mars távolról sem volt egy technikás gitáros, de a dög, a feeling és a rock’n’roll mindig is ott volt a játékában. Vince Neil is magabiztosabban énekelt, egyedi, nyafogós mikiegér hangján, mint a debütalbumon. Tommy Lee pedig kétségkívül a korszak leghúzósabban játszó rockdobosa volt. A végeredményre a lüktető, súlyos hangzás teszi fel a koronát, a lemez megszólalása köröket ver a debütáló műre. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a korong négy hónap alatt vált platinalemezzé, amihez a Shout at the Devil, a Looks That Kill és a Too Young to Fall in Love kislemezek is hathatós segítséget nyújtottak.

A zenekar elképesztő hírnevének, a veszélyes imázsnak és az akkoriban felfutó MTV-nek is köszönhetően a Shout At The Devil azonnal hatalmas sikert aratott: a lemez Billboard Top 200 tizenhetedik helyéig kapaszkodott, így innentől fogva senki sem vehette félvállról a zenekart. Onnantól kezdve pedig főleg nem, hogy az év decemberétől betársultak Ozzy Osbourne aktuális turnéjára előzenekarként. Már akkor is egyértelmű volt, de utólag még inkább az, hogy ez a körút jelentette a Mötley Crüe igazi amerikai áttörését – üzleti szempontból mindenképp, de az erkölcsi gátak is ekkor omlottak le véglegesen a négyes körül, akik Ozzyban tökéletes partnert találtak a dekadens, önpusztító partikhoz. Az egyik legveszélyesebb szituáció New Orleansben alakult ki, ahová épp a Mardi Gras idején érkezett meg a turné: Nikkit, Tommyt és Ozzy gitárosát, Jake E. Lee-t csaknem megölték egy helyi bűnbarlangban, miután Sixx meglehetősen ocsmány módon ráhajtott az egyik biztonsági ember nőjére. Hajszál híján tudtak csak megmenekülni. Miközben folyt az Ozzyval közös turné, a zenekar két sikeres kislemezdalt produkált, amelyek megállás nélkül mentek az MTV-n és az amerikai rockrádiókban: a Looks That Kill és a Too Young To Fall In Love milliókkal ismertette meg a Mötley Crüe nevét. A Shout At The Devil már megjelenése után négy hónappal aranylemez lett az Egyesült Államokban, miután pedig az év tavaszán befejeződött az Osbourne-nal közös koncertezés első szakasza, megkapták érte karrierjük első platinalemezét is.

A Mötley Crüe Európában is nagypályán mutatkozott be: 1984. augusztus 18-án ők is ott voltak minden idők egyik legzseniálisabb felállású Monsters Of Rock fesztiválján Doningtonban. Műsornyitóként szerepeltek, utánuk sorrendben az Accept, a Y&T, Gary Moore, Ozzy Osbourne, a Van Halen, majd az AC/DC következett), de a kontinensen rendezett többi Monsters Of Rock bulin is felléptek, októbertől pedig tizenhárom állomáson játszottak az Iron Maiden elképesztően sikeres World Slavery turnéjának előzenekaraként. Ekkorra a csapat kezdett kimerülni: Európa még korántsem harapott rájuk, annyira, mint az Egyesült Államok, a minden határt túllépő droghasználat és piálás következtében egyre pocsékabb állapotban voltak, ráadásul Vince-nek is torokproblémái támadtak. Habként a tortán pedig Nikki Sixx lefektette Bruce Dickinson akkori élete párját, Jane-t is – mentségére szolgáljon, hogy saját bevallása szerint fogalma sem volt róla, kiről is van szó, csak másnap mutatták be őket egymásnak. Akárhogy is, a történtek után a két zenekar közötti viszony nem volt éppen rózsás, és hogy Dickinson nem felejtette el az esetet, 1989-es első szólólemezének címadó dala, a Tattooed Millionaire is ékesen bizonyította. A szám ugyan tágabb értelemben véve az amerikai rocksztárok felszínes, nagyarcú, mindenféle erkölcsi normát figyelmen kívül hagyó világáról szólt, de egyértelműen Nikki inspirálta.

A banda jól megérdemelt pihenésre tért haza az Egyesült Államokba 1984 késő őszén: Amerika őket ünnepelte, a rockbiznisz egyik leghatalmasabb üstököseként minden ajtó nyitva állt előttük, ők pedig nekiláttak felkészülni a harmadik lemez munkálataira. Ekkor még nem sejtették, hogy 1984 egy olyan eseménnyel zárul majd számukra, ami majdnem az ő karrierjüket is derékba töri – a Mötley azonban végül megúszta, de ennek egy fiatal ember élete és a finn glamster Hanoi Rocks karrierje volt az ára. Történt ugyanis, hogy a két zenekar december 8-án közösen bulizott, Vince Neil pedig – már erősen ittasan – úgy gondolta, vadonatúj De Tomaso Pantera sportkocsijával megy el további piáért a néhány utcával arrébb lévő boltba. A finnek dobosa, a huszonnegyedik életévét mindössze pár nappal korábban betöltött Nicholas „Razzle” Dingley vele tartott. A körút tragédiába torkollott: Vince túl gyorsan hajtott, és egy nedves folton elveszítette uralmát a jármű felett, amely így karambolozott a szembejövő autóval. Vince megúszta kisebb sérülésekkel, a másik kocsi két utasa azonban súlyosan megsebesült, Razzle pedig röviddel a kórházba szállítása után meghalt. Az énekest felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, a csapat, kis túlzással, szétesett, ugyanis a Razzle emlékének ajánlott Theatre Of Pain – annak ellenére, hogy aranylemez lett – komoly csalódást váltott ki a hívők körében. A Mötley Crüe tagjai azonban ekkor már elsősorban nem a zenéléssel foglalkoztak, hanem saját maguk szétütésével, és ebből az állapotból tartósan csak az évtized végére sikerült kikeveredniük. Miközben sorozatban gyártották a platinalemezeket és sorra nyomták a teltházas arénaturnékat, voltaképpen csoda, hogy egyáltalán sikerült őket egyben tartani – az viszont cseppet sem, hogy Nikki Sixx túladagolásai következtében kétszer is megjárta a klinikai halál állapotát, mire sikerült lehozni a heroinról. Vince büntetőügye egyébként 1986-ban fejeződött be: 2,6 millió dollárt kellett kifizetnie a sértetteknek és hozzátartozóiknak, emellett pedig öt éves próbára bocsátást és harminc nap elzárást kapott.

Akármi is történt később, a Shout At The Devil mindenképpen a ’80-as évek elejének egyik legfontosabb amerikai rocklemeze volt: tökéletesre csiszolt, perfekt kordokumentumnak is beillő mestermunka, amely a korai Van Halen lemezekkel, a Def Leppard Pyromaniájával, a Ratt, a Twisted Sister, a Quiet Riot és a Dokken anyagaival karöltve alapvető szerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államokban a zenei főáramba kerültek a gitárcentrikus muzsikák. A mára csak Amerikában több mint 4 millió példányban elkelt lemez a zenekar tagjai szerint is etalonnak számít a diszkográfiában, és más bandák egész sora hivatkozott rá alapvető hatásként a Marilyn Mansontól kezdve egészen az Entombed-ig. Ha pedig az extrém metal területén mozgó, alkotó zenészek nyilatkoznak úgy, hogy hatott rájuk a korai Mötley Crüe, ahhoz nem szükséges külön kommentárt fűzni. Tulajdonképpen ezzel az egy albummal alapozták meg félelmetes hírnevüket, és váltak a ’80-as évek egyik meghatározó csapatává. Maximálisan ott lenne a helyük a Rock and Roll Hall of Fame-ben.

Pontszám: 10/10

Az együttes tagjai:
Vince Neil – ének
Mick Mars – gitár, vokál
Nikki Six – basszusgitár, vokál
Tommy Lee – dob, vokál

A lemezen hallható dalok listája:

01. In The Beginning
02. Shout At The Devil
03. Looks That Kill
04. Bastard
05. God Bless The Children Of The Beast
06. Helter Skelter (The Beatles feldolgozás)
07. Red Hot
08. Too Young To Fall In Love
09. Knock ’Em Dead, Kid
10. Ten Seconds To Love
11. Danger