Ha magyar zene, akkor underground. Egyre ritkában járok az úgynevezett mainstream rockzenekarok koncertjére, maxium fesztiválokon lesem meg őket. Ez nem azért van mert ne lenne olyan, akit nem szeretek, egyszerűen csak azért mert a lehetőség és a jövő a fiatalokban van. Bennük még megvan a tűz, és az a vágy, hogy valami újat alkossanak, felfedezzék saját határaikat. Így keveredtem le pénteken a TRIP hajóra is ahol a The Tumor Called Marla lemezbemutató koncertjére voltam elsősorban kíváncsi.Sajnos a munka miatt igen későn értem a helyszínre, így csak a második zenekar az 58 bulijára értem oda. Őket pont az idén zajló tehetségkutatóból ismerjük. Nagyon fiatal, nagyon tehetséges zenekar, akik jól keverik a progresszív virtuozitást a keményebb riffelősebb zenével, mindezt egy nagyon jó hangú női vokállal kiegészítve. Van még bennük hiba, de a fejlődési lehetőségeik kb végtelenek. Érdemes őket figyelni, főleg a gitáros srácot, akihez hasonló lazaságot és technikát rég láttam hazai zenésztől.
Kis csúszással aztán elérkeztünk Tumorék koncertjéhez. Apróbb technikai malőrrel kezdtünk, de ez valamiért még csak emelt is a hangulaton. A fejvesztve rohangáló technikusok és a kicsit ideges zenészek látványa arra késztette a közönséget, hogy már itt nekiálljanak támogatni a zenekart. Így a be nem tervezett malőrrel már el is kezdődött a buli, ami hazai mértékekhez képest igen vadra sikeredett. Igencsak nagy az összhang a banda tagok és a közönség között. Van az a zenész aki ír egy jó dalt, kiáll, eljátssza és ennyi. A közönség tapsol. Meg van az olyan zenész, aki ír egy jó dalt, de nem csak eljátssza, hanem át is adja. Így éreztem most magam. Ez több dolognak is köszönhető volt. Egyrészt a férfi-női énekpáros ( Kovács Barbara-Gerő András) egy extravagáns kapcsolat a színpadon, akik együtt és egy egymást kiegészítve énekelnek, miközben mind a ketten a közönség felé való kommunikálást erősítik, így úgy érezheti a rajongó, hogy a pénzéért nem csak zenét, de személyes kontaktot is kap a zenekartól. Másrészt, olyan erős színpadképet kapunk tőlük, hogy a zenei élmény mellé a szemünket sem győzzük kapkodni. A földön fekve üvöltő énekes, a markáns arcfestések, vagy a vetítések a színpad mögött valódi showt csinálnak. Ebbe pedig már a többi zenész is belekapcsolódik. Olajozott gépezetként működnek Tumorék, akiken látszik, hogy élvezik is amit csinálnak, mindamellett, hogy ütem pontosan tolják az arcunkba ezt az egyedi fűszerezésű modern metált. 
A nyolchúros gitárját tépő Lauter Attila, aki ezen a bulin leginkább kilógott megjelenésében a színpadról, mert piros felsőjében a többiek között olyan volt, mintha most rángatták volna be őt a Velencei-tóról, rendesen odapakolta a szólóit. Tosin Abasira (Animals as Leaders) hajazó gitártartása és játéka pedig vonzotta a szemeket is. Ehhez párban érkezett Farkas Krisz ritmusgitáron, aki markáns riffelésével késztetett mindenkit bólogatásra, félig feketére festett arcával és folyton dühös tekintetével pedig ő volt ennek a sokszínű performansznak a “legmetálabb” pontja.
Kovács-Ferencz Zsolt basszer amellett, hogy állandóan elő-elő lépett és hergelte a közönséget, leginkább a “Kovács FCKN Zsolt” feliratú pólójával hívta fel a figyelmem. Éreztem benne az állandó basszusgitáros problémát. A rajongók a “szexigitárost” és az “aranyhangúénekest” részesítik mindig bugyi dobálásban, szegény basszerosnak meg jobb esetben a dobos jut .:D Ezzel a pólóval legalább mindenki tudta, hogy igenis a FCKN basszusgitáros is a zenekar része.
Ahogy Csobán Bence dobos is, aki egy fiatal Mike Bordin (Faith No More)-ra emlékeztet engem leginkább. Nem csak kinézetben, de játékstílusban is, hasonlóan könnyed és laza mint Bordin mester.
A koncert egyébként a Limbo City névre keresztelt új lemez bemutatója is volt egyben, ahol becsülettel végig is tolták a srácok az összes nótát. Otthon már barátkoztam az album dalaival, és noha steril, házi körülmények között nem minden jött még át, élőben abszolút meggyőző az anyag. Ahogy szokott lenni, face-to face általában mindig meggyőzőbb, és utána otthon újra meghallgatva, már azok a kicsi részek amik nem jöttek át elsőre, is jobban fülben maradtak.
Remekül éreztem magam a koncerten. Feleslegesnek érzem, leírni, hogy melyik dal alatt hogyan éreztem magam, melyik a kedvenc, ki-hol-mit-hogyan játszott, mert a cél az, hogy Ti is eljárjatok Marla koncertre (és más hasonlóan jó underground bulikra), és megtapasztaljátok, hogy igenis a fiatalságban van a jövő.
Magyarországon a rock ugyan el van temetve, de közel sem halott. Ki lehet törni, a 80-90-es évek hagyatékából, és igenis meg lehet mutatni, vagyunk olyan jók mint az imádott nyugat.
Nem csak egynyári sláger csapatokkal vagyunk tele, hanem -akár tetszik a hasonlat, akár nem- több száz AWS hazája vagyunk. De ezt a sok zenekart csak akkor lehet kihúzni a szürke valóságból, ha támogatjátok őket. A 21. században már felesleges arról papolni, hogy vegyetek lemezeket ( jó persze vegyetek!), de a legfontosabb, hogy menjetek el koncertekre. Ne csak a Tankcsada-Ossian-Depresszió triumvirátus létezzen, hanem nézzetek jobban szét, mert a jövő a föld alatt hever. Kiásni pedig nekünk kell.
Fotók: Somogyi Lajos (Bands Through the Lens)
További képek ITT!
