Azok az áldott nyolcvanas évek. Gyerekek voltunk, videó kazettákat gyűrtünk és tiltott gyümölcsnek számító, narrátoros horrorfilmeket néztünk tucatszám. A kereken 20 évvel ezelőtt készült Xtro a nyolcvanas évek egyik markáns sci-fi, horror filmje, melyet, ha egyszer láttál, elképzelhető, hogy ma is vannak olyan jelenetei, melyekre még ma is jól emlékszel. (Ha nem is tisztán.). Amikor először láttam a filmet – nem mintha emlékeznék – összeszartam magam rajta. Azután többször megnéztem és hosszú évekre elfelejtettem. Azaz, nem is annyira, hiszen újra nézve csak feltörtek az emlékek és emlékeztem, nagyjából mindenre. Persze, mostanra jócskán megkopott számomra a film értéke, mégis, úgy gondolom, érdemes róla írni, mert a borzalmasan olcsó és igénytelen folytatásokkal szemben az X-tro mindenek ellenére hozzátett a műfajhoz, igaz a 101 horrorfilmbe azért nem csúszott be. Mert nem annyira klasszikus, mint inkább egy szűk körben kultikus.
Harry Bromley Davenport rendező nevét már kapcsolhattuk a “Kísértő félelem” című kellemes filmhez, amelynek kritikájában meg is említem mostani boncolásunk tárgyát, különböző lelkendező jelzők kíséretében. Az 1983-ban készült Xtro ifjabb koromban nagyon megragadott, lévén akkori érdeklődési körömmel egyező témát fejteget, azaz -mint már az „Altered” kapcsán is írtam- kiemelt figyelmet szenteltem az UFO-knak. Bár akkoriban én mindenképpen jóságos Föld-megmentő szürke lények létezésére vettem volna mérget, és nem az ilyen randa izékre várakozva bújtam az újságokat, és kémleltem az eget éjszakánként… Hogy a cím egésze mit jelenthet, valószínűleg még alkotóinak sem tiszta, mindenesetre utal az „extraterrestrial”, vagy másképpen „E.T.”, azaz a földönkívüliekre.
A nem túl nagy költségvetésű, ám ennek ellenére nagyon jól sikerült mozit még két rész követte, az Xtro2 és 3, marha nehéz lehetett kitalálni a címüket, de alcímük már van, aszongya: Xtro 2. – A második találkozás, és Xtro 3. – Figyeld az eget!… A második említésre sem méltó zagyvaság, nem is értem, mi köze van a trilógiához, nevezhették volna (hú na most figyelj Hollywood, milyen fantáziadús címet ötöltem ki): „Idegen a túlvilágról” – nak is, mivel ott még csak nem is földönkívüli lény fut ámokot, hanem a túlvilágra küldött követséggel érkezik. A harmadik már visszatért a jó öreg UFO-alaphoz, amit már csak azért sem bánok, mert elég kitaposatlan terület ez a horror világában. (UFO-k, és nem alienek, vagy rejtőzködők, vagy predatorok, remélem értjük a különbséget!)
És akkor csapjunk a lecsóba:
Sam Philips (Philip Sayer), az átlag angol családapa és kisfia, Tony (Simon Nash – pár film után abbahagyta a mozizást) éppen vidéki házuk udvarán játszanak a kutyával, amikor hirtelen egy vakító fényességű tárgy jelenik meg az égen és hatalmas erejű szélroham támad. Tony-nak sikerül fedezékbe vonulnia, ám apját beszippantja a különös repülőalkalmatosság.
Apuka eltűnik három évre. Se egy levél, sem gyerektartás, ezért Rachel, az anyuka (Bernice Stegers) tovább neveli gyermekét, de új apukával. Ott él velük egy francia csaj is, Analise Mercier, aki besegít a családnak, amellett, hogy nagyon sokat dug faszijával, és mászkál meztelenül. (Érdekesség: ez Maryam d’Abo első filmszerepe, később pedig már a „Living Daylights” című James Bond filmben lett az egyik főszereplő) Szóval nem egy vidám família, Tony nem bírja nevelőapját, hiába jópofizik az neki, anyja pedig nem az a kimondott álomszülő.
Három évvel később, ismét erős fény jelenik meg a horizonton, újra megjelenik az idegen űrhajó és egy meglehetősen csúnya idegen lény hullik az út szélére. (Egy színészt öltöztettek be, aki pókjárásban helyezkedett el, de a fejet a tarkójára illesztették, így érve el a hátborzongató hatást. Eszméletlen, milyen hatásosak voltak ezek a “trükkök” annak idején, mikor a CGI még gyerekcipőben járt. Az első számítógépes trükk filmek ekkoriban jöttek ki, mint pl. Az utolsó csillagharcos vagy a Tron.). Ez a gusztustalan lény, amely amellett, hogy egy arra kocsikázó párt rögvest kinyiffant, lel egy házikót, amelynek gazdanőjét megdugja. Az igen kellemetlen aktust egy förtelmes és szentségtelen szülés követi, melyben úgy, ahogy van, megszületik Tony apukája.
Az immáron ismét emberi külsővel rendelkező Sam eljut egykori családjához, akik értetlenkedéssel, vegyes döbbenettel fogadják visszatérését. A kérdésre, hogy hol volt három évig, a férfi nem tud választ adni, elmondása szerint ugyanis nem emlékszik semmire. Mindenesetre a kisfiú örül, anyja bizonytalan, pótapja idegbeteg, a francia csaj meg csak dug. „Családi körbe” illő eset ez, csak Tony fogadja el a régi apukát úgy, mintha el sem tűnt volna soha, aki ezt egy furcsa aktussal (nem szexuális, nem félreérteni!!!) hálálja meg, melynek következményeként a kölök egyszerre csak különös erőt kap. Ki is próbálja, megidéz magának egy randa törpe bohócot (ó, a gyermeki ártatlanság), aki segít neki mindenféle rossz dolgot művelni, többek között a felborított hűtőbe különös tojásokat elhelyezni, amelyet a keltetővé avanzsált Analise félhulla testéből nyernek. De a szomszédasszonyt egy emberi méretű játékkatona nyírja ki, hogy teljes legyen a kép, és egy életre kelt játéktank is élesben lő.
Mondhatjuk akár klasszikusnak is nyugodtan ezt az angol sci-fi – horrort, a magam részéről mindenképpen ezt teszem, bár sokan felróják enyhén zavaros mivoltát, néha szürrealisztikus jeleneteit, de mindezek számomra már hozzánőttek ehhez a műhöz. És így jó. A bizarr bohóc, a gyilkos búgócsiga villódzó fényei a kocanézőknél lehet, hogy nehezen emészthetővé teszik az alkotást, én el voltam vele, bár a szemöldököm néha nekem is a homlokomra húzódott. A színészek nem nyújtanak csúcsteljesítményt, de ez a film nem is lesz jelölve semmilyen díjra soha, az meg éppen elég, amit nyomnak. A rendezésre nem lehet panasz, talán a fent említett különös elemek utalnak csak arra, hogy valószínűleg gyakran nyúl drogokhoz a készítő. A színészek sem állnak a helyzet magaslatán – kivétel a Sam-et alakító Philip Sayers, ő megfelelően alakítja az apát, akinek ártatlan tekintete mögött nem evilági gonoszság és perverzió bujkál. Szerencsére a kulcsjelenetek kellően hatásosak, Davenport tehetsége leginkább itt mutatkozik meg. Amiről még érdemes szólnom, az a zene. Érdekes ez a fajta szintetizátoralapú aláfestés egy ilyen stílusú filmbe. Harry Bromley Davenport az Xtro-n kívül nem sok ismert munkát tett le az asztalra, ám e művét hibái ellenére azért nyugodt szívvel tudom ajánlani – de csak az igazi scifi-horror fanatikusoknak.
