Budapest pár napra metalba öltözött.Minden szezonban jut Budapestnek egy-egy olyan esemény, ami mörcsökbe öltözteti a lakosságot. Ellepik az utcákat a hosszú évek porát kitartóan álló felvarrós mellények és a tegnapelőtt vásárolt zenekaros pólók. Együtt állnak a sorban azok, akik mindenhol ott vannak, és akik most már azzal is rommá posztolhatják a közösségi médiát, hogy Ibiza után egy metal koncertre is eljutottak. A lehetőségeknek csupán a pénztárcák és a koncerteket befogadó arénák kapacitása szabhat határt.

Pop-Up Store és tömeges véradás

A Metallica és menedzsmentje nemcsak kiváló üzleti érzékkel bír, hanem rendkívüli és elismerésre méltó társadalmi érzékenységről is tanúbizonyságot tesz. Június 10-én megnyitotta kapuit az egyik nagy bevásárlóközpontban található, exkluzív cuccokkal kecsegtető Metallica Pop-Up Store, ezzel párhuzamosan a Metallica és alapítványa, az All Within My Hands (AWMH) a Magyar Vöröskereszttel együttműködve megszervezte az ország eddigi legnagyobb kétnapos véradó kampányát a Budapest Arénában. Jómagam az utóbbi eseményen nyitottam a napot és már itt is ismerős arcokba botlottam, hát mi lesz még estére? 

Food truck szigetté avanzsált a stadionok környéke

Nem csupán a szervezők látnak komoly bevételi potenciált a fémzene lelkes híveiben. Ahol kereslet van, ott kínálat is, márpedig nagy tömegben sok az éhes és főleg szomjas ember, így már bőven a kezdés előtt adott volt a fesztiválhangulat. A tömeg méretéhez képest a bejutás sem volt akkora gond, így takkra kezésre sikerült felvergődnöm magam a lelátóra.

Matiné műsor a régimódi pusztítás előtt

Ha fel kellene sorolnom öt fontos dolgot az életben, abban a metal és a humor biztos, hogy benne lenne. A “No Repeat Weekend” nyitószerepét remekül kimaxoló Avatar pedig mindkettőben elég jó.

Korábban még nem volt szerencsém élőben a svéd urakhoz, felvételen meg annyira nem érintett meg a produkció, ám meg kell hagyni, élik a színpadot. Úgy látszik Svédország megbízhatóan szállítja a nagyvilágnak a stadionrock utánpótlást, gondoljunk csak a Ghost vagy a Sabaton munkásságára. Az Avatarra kevesebb, mint háromnegyed óra jutott, de azt tisztességgel odatették, bármennyire is nehéz terep a körszínpad. Jómagam viszonylag magasról szemléltem az eseményeket így maximum a hidroglóbuszokra hajazó kivetítők közvetítéséből jött át a vizuális tartalom, de ilyen egy arénás buli.

Best of From Hell

Kevés dolgot bánok az életben, de azért így utólag belegondolva igazán eladhattam volna a vesémet ‘98-ban, hogy lássam a Black Sabbath előtt a Panterát. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy az Abbott tesók nélküli Pantera valójában a leghitelesebb tribute zenekar a világon, de Szénégető Ricsi kollégámat idézve “ennél közelebb már nem leszünk hozzájuk”. Dimebag és Vinnie halála betölthetetlen űrt hagyott maga után, és ennek tudatában is azt kell mondanom, hogy amit Phil, Rex, Zakk Wylde és Charlie Benante művelt a színpadon, valamit visszaadott.

Eleve nagy dolog bőven túl az 50-en lehozni nem hogy egy egész Pantera showt, de akár csak három tételt is. Ráadásul előző este Zakk még saját bandájával, a Black Label Societyvel vette be a Barba Negra fedélzetét. Ezek után pont leszarom, hogy a Cemetery Gates csak “magnórol” ment két dal közötti átkötésnek, hogy jusson egy kis szusszanás, meg értelme legyen annak, hogy Charlie két dobszettet építtetett a színpad két végébe, hogy adott legyen a tényleges körbejárás lehetősége.

És hogy mi volt a repertoár? Hát gyakorlatilag minden, amit egy Panterán nevelkedett tisztes dolgozó elvárhat. Kapásból egy A New Level, középre egy I’m Broken / 5 Minutes Alone / This Love hármas, hogy a végére még beférjen a Walk-ból becsúszó Domination és a Cowboys From Hell is. Fülöp a végére elfáradt…én meg is haltam volna, főleg mezítláb. Lehet benne hibát keresni, sőt találni is, de leszarom: ez 10/10 volt.

James szerint neki van a legjobb melója a világon

Van egy sztorim, és muszáj ezzel kezdenem, hogy aztán a végén meglegyen a keretezés és a nagy megfejtés: 1999-ben kedvenc zenekarom, a Mercyful Fate együtt turnézott a Garage Inc. címen kiadott dupla feldolgozás lemezét népszerűsítő Metallicával. A turné budapesti állomása akkor az MTK pálya volt, ahová én kizárólag a Mercyful Fate miatt (na jó, a Monster Magnet is király volt) váltottam jegyet, és mivel a főműsorszám Load és Reload albumai akkor még nagyon nem jöttek be, egy cseppet sem voltam kíváncsi rájuk. Így meghallgattam pár “kötelezőt”, és leléptem.

Később persze benőtt a fejem lágya, de az idő kereke legjobb tudomásom szerint csak előre forog, így letudtam annyival, hogy így jártam. Egészen mostanáig nem volt alkalmam befoltozni ezt a lyukat, és éppen itt volt az ideje. Szeretem azt mondani, hogy “elvárások nélkül érkeztem”, ám ezúttal csak és kizárólag elvárásaim voltak.

Kicsit előre szaladva a gondolatokban, James ezen a koncerten bemondta, hogy a “leghangosabb hangszerük a közönség”, és nem elég, hogy hangos, még a hangulatot is megcsinálta. A zenekarra várva olyan hullámzások söpörtek végig a lelátókon, hogy azután még egy DJ BoBo haknit is rohadtul élveznék, nem még a világ jelenleg legismertebb metal zenekarát.

A Metallica mind a négy zenésze túl van már a hatvanadik életévén, és a legjobb indulattal sem mondhatom, hogy az idő múlása nem hagyott nyomot rajtuk, de végig az az érzésem volt, hogy ők bizony most vannak a pályájuk csúcsán. Elképesztő mennyiségű idő, pénz, energia, és nem utolsó sorban profizmus lett ebbe a produkcióba beletolva, és bár már évtizedekkel ezelőtt is azt mondhattuk volna, hogy ennél fentebb nincs, úgy tűnik mégis van.

Vegyük csak az alapokat: Nem ismétlős duplázást hoznak, úgy hogy borítékolni merem, hogy a második etap résztvevőinek sem lesz hiányérzetük. Akik velük együtt dupláznak, szerintem konkrétan a mennybe mennek a végére. Hatalmas sztárok, és mégis közvetlenek tudtak maradni. A körszínpad közepén kialakított kiemelt küzdőtéren konkrétan klubszerűen testközelbe engedték a közönséget.

És a műsor? Nem egy konkrét best of, de ez annyira nem is baj. A The Ecstasy of Gold introra berobbanó Creeping Death nyomatékosította, hogy itt bizony alaposan szét lesz rúgva a seggünk, bármilyen magasan is ülünk rajta, de ez még szó szerint csak a kezdet volt. Csak úgy sorjáztak a szaftos falatok és az ínyenceknek tálalt csemegék mind audió, mind vizuális ingerek formájában. A Death Magnetic albumhoz kapcsolódó koporsós vergődés kivetítése már-már a sokkolás határát súrolta.

De mintha még a nappalból éjszakába fordulás is a forgatókönyvhöz igazodna. Ahogy besötétedett, egészen más atmoszféra lett úrrá. Bevallom őszintén, hogy a legutóbbi albumról, a 72 Seasonsról felvonultatott tételek nem hoztak különösebb lázba, ám ezzel együtt is remekül beillettek a show ívébe, de a végére tartogatott hatlövetű (Nothing Else Matters / Sad but True / Battery / Fuel / Seek & Destroy / Master of Puppets) olyan erős találatokat vitt be, hogy azt nem lehetett ülve kibírni. Közben a színpadon lángcsóvák, a küzdőtéren gigantikus strandlabdák, és leírhatatlan hangulat.

 

És ki ne hagyjam az elmaradhatatlan jófejkedős Trujillo és Hammett urak által előadott, vendéglátó országnak kedveskedő feldolgozás blokkját, amelyben ezúttal a Pokolgép korszakos jelentőségű Totális metál dala került terítékre. Nos…erre a legjobb szó az aranyos, és ha tippelhetek, szombaton Moby Dick lesz soron 😉

‘99-ben otthagytam a bulit a felénél…akkor még fogalmam sem volt, hogy azért, mert ezt több, mint negyed évszázaddal később így kellett átélnem.