Pár hónapja hallottam először a Skunk Anansie zenekarról, mégpedig a Tirpunk turnébuszában. Épp egy fellépésről tartottunk hazafelé, amikor Tim elővett egy CD-t a kesztyűtartóból, és benyomta a lejátszóba. Hihetetlen energikus rockzene hangzott fel, egy vadóc női hang tolmácsolásában. Azonnal megtetszett az együttes, és elhatároztam, hogy közelebbi ismeretséget kötök velük. Ennek gyümölcse ez a kritika.
A Skunk Anansie egy angol zenekar, első bulijukat 1994 márciusában adták Londonban, és már a következő évben elnyerték a Legjobb Új Brit Banda címet a Kerrang! magazin olvasóitól. Ekkor már folytak a debütalbum felvételei, és egy kis kiadó 1995. szeptember 21-én ki is adta a korongot. Érdekesség, hogy az eredeti dobos, Robbie France játéka csak ezen a lemezen hallható a Skunk-ban, viszont a lemezborítón már a helyére érkező Mark Richardson szerepel. Az album a brit listán a nyolcadik helyig jutott, és ez amúgy is nagyon jó eredmény, hát még annak tudatában, hogy akkortájt érték el, mikor a rock és a metal a haláltusáját vívta.
A lemezen tizenegy óriási szám sorakozik, nincsenek gyenge pillanatok. Főként politikai és vallási témájú szövegek jellemzik az albumot, ez már tisztán kivehető az első számban, a Selling Jesusban, ami mellesleg telitalálat, minden benne van, amitől üthet. A második Intellectualise My Blacknessból valahogy nem lett akkora durranás, pedig Skin ebben is nagyokat énekel, kihasználja torka minden adottságát. Ha már szóba került a frontember, akkor megjegyezném, hogy a mikrofont egy leszbikus, kopasz, fekete lány tartja a kezében, és így már szerintem érthető lesz, hogy miért találkozol a lemezen a standard vadóckodáson kívül egy-két betegebb énektémával is. Skin adta a Skunk Anansie savát-borsát, ezért is lehetett nagy csapás a többieknek, mikor kiszállt 2001-ben a szólókarrierje építése céljából.
Harmadikként érkezik az első igazán nagy sláger, az I Can Dream. Lassan minden hangszer bekúszik, és kezd összeállni a nóta, de egyértelműen a refrén a csúcspont. Skin hatalmasat énekel itt, érthetetlen, hogy a track miért csak a 41. helyig jutott a kislemez-charton. A lemezen utána következő Little Baby Swastikkka pedig az első rádiós száma volt a bandának. Egy igazán remek kis nóta, de képzeld el mondjuk manapság egy rádióban, ilyen címmel! Esélytelen, mi?
Az All In The Name Of Pity egy ízes dob-intróval kezdődik, a Charity pedig visszavesz a tempóból egy picit, meg a zúzásból is, minden eddiginél több az akusztikus rész, persze azért betorzítják néha a gitárt. Az It Takes Blood… (iszonyat hosszú címe van, nem írom ki) talán a legbetegebb nóta az albumon, az utolsó egy percben feltűnő refrén viszont hihetetlen slágeres, bár a végére ez is elborul, de nagyon, hogy aztán a következő nótával kitisztuljon minden.
Weak. Az album talán leghíresebb száma. Slágernek lett megírva az egész, nincsen benne elborulás, elmebetegség, csak a tömény zsenialitás, tökéletes refrénnel; tízpontos nóta, ha itt vége lenne a lemeznek, már akkor is nagyon jónak tartanám az albumot, de nem. Jön még a Here I Stand, egy jó kis középtempós, bólógatós nóta, amit meghatároz Cass basszusgitárja. Hovatovább azt is ki merném jelenteni szép halkan, hogy ez egy basszusközpontú lemez, ugyanis a gitáros Ace-nek nincsen annyi emlékezetes pillanata, Cass hangszere viszont uralja a legtöbb nótát. Meg persze Robbie dobolása sem semmi; az egész debütkorongon roppant feelingesen és változatosan püföl a csóka. Az utolsó két szám a Weak után már nem tud újat mutatni, de ettől még remek szerzemény a 100 Ways To Be A Good Girl, és a Rise Up egyaránt.
A hangzásért egy illusztris személyiség felel Sylvia Massy személyében; róla azt kell tudni. hogy a Tool első két albumánál is közreműködött, majd a kilencvenes évek vége felé csatlakozott Rick Rubinhoz, így például a System of a Down debütalbumában is benne volt a keze. A keverést pedig Andy Wallace végezte, egy nem kevésbé legendás stúdiómágus. Nem véletlen, hogy a zenekar legsikeresebb albumának a debüt számít, az egy év múlva következő Stooch és a ’99-es Post Organics Child nem tudta elérni a Paranoid… szintjét.
Mostanság, a nagy reunionok időszakában természetesen őket sem kerülte el az újjáalakulás szele, nyolc év után először álltak színpadra. Kíváncsi vagyok, lesz-e új nóta/album, és ha lesz, az milyen irányt fog képviselni a Paranoid…-hoz képest. Ősszel mindenesetre a Best Of albumukat turnéztatják Európa-szerte, magyar dátum hírből sincs, de ezen már fenn se akadok. Hozzánk legközelebb november 17-én lesznek, a bécsi Gasometerben.
