Ismét új Amorphis albumot tarthatunk a kezünkben. A death metal debüt, majd egyre dallamosabb irányba eltolódott folytatások, a kifulladás, majd Pasi Koskinen vokalista távozása után a három évvel ezelőtti Eclipse albummal új énekest, és egyben új lendületet is nyert a veterán finn gárda. Tomi Joutsen csatlakozása véleményem szerint a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett a csapattal, ugyanis a rendkívül karizmatikus, sokoldalú, és elődjénél sokkal erőteljesebb énekhanggal rendelkező dalnok egyben visszahozta a súlyt, és a fantáziát is a zenébe a kissé vérszegény Am Universum, és Far from the Sun anyagok után.. Minden jel egyértelműen arra mutatott, hogy a zenekar nagyon magára talált, a telitalálat Eclipse után alig több, mint 1 évvel jött is a folytatás, a szintén bivalyerős Silent Waters, mely hasonlóan nagy sikert aratott, és hazájában mindkét album bearanyozódott. Ezen felül ékes bizonyítéka annak, hogy jobban együtt vannak, mint valaha, hogy a most megjelent Skyforger már a harmadik album a sorban, melyet ugyanaz a hat ember készített el. Korábban ez egyáltalán nem volt jellemző, minden régebbi nagylemezükön más felállás munkálkodott. Lássuk, harmadjára mit sikerült összehoznia az Esa Holopainen vezette aktuális hatosfogatnak.
Hogy őszinte legyek, első hallgatásra az album jóval kevésbé fogott meg, mint két elődje tette annak idején. A hangzás, csakúgy, mint Tomi éneke, alig változott, és a jellegzetes amorphisos dallamok, stílusjegyek ugyanúgy helyet kaptak most is, mégis, valahogy nem éreztem úgy, hogy az igazi lenne a dolog, a katarzis élmény elmaradt. Kissé talán csalódtam is, eddig tartott volna a szufla az új felállásban? Aztán persze többször is nekilendültem a korongnak, mivel éreztem, hogy több is van benne, mint amennyit elsőre magából mutat. Megérzésem nem csalt, pár újrahallgatás kellett ahhoz, hogy előjöjjenek a zene szépségei, apró részletei, és elkapjam a hangulatát. Még is úgy érzem, a két előző nagylemezhez képest most egy kissé alulmúlták önmagukat, de ezt végülis meg lehet érteni, igen magas volt a léc, és a Skyforger még így is bőven átlag felettinek nevezhető. Kellemes zongorabetéttel nyit a Sampo, majd beúsznak a gitárok, és az énekkel együtt egy dallamos, középtempós nótával vezetik fel a lemezt. A keserédes, idilli hangulatot aztán egy súlyosabb téma is követi a dal második felében, és itt előkerül az utóbbi időben ismét többet használt hörgés is; mondhatom szerencsére, Tomi-nak egyrészt nagyon öblös hörgőhangja is van, másrészt remek kontrasztot ad aztán a későbbi lezárás éteriségével. A szinti pedig újra valahogy úgy szól, mint az Elegy idején. Másodikként érkezik az ízelítőként már korábban nyilvánosságra hozott Silver Bride. Csakúgy, mint korábbi klipes dalaik, ez is egy igazán slágeres darab, fogós gitárdallamokkal, és lágy énekkel, bár a drámai hatást erősítendő a vége felé hörgős háttérvokálok is feltűnnek. Ezután ismét egy dallamos, már-már gótos tétel következik a From the Heaven of my Heart-al, és itt kezdem el érezni, miért is tetszik kevésbé ez az anyag, túl sok a romantika, kevés a kemény, súlyos téma és a hörgés is. Szerencsére a Sky is Mine egy pörgősebb dal, az Eclipse-et idéző gitárokkal, emlékezetes énekkel és kórusokkal a vége felé, nameg egy nagyszerű szinti/gitárszólóval, pont jókor jött ez. Az ötödik számig kellett várni, hogy végre egy igazán súlyos rész is felbukkanjon a Majestic Beast-ben, itt a hörgés is nagyobb szerepet kap, de valahogy korábban jobbnak tűnt Tomi ezen orgánuma. A My Sun megint egy melankólikusabb szám, érezni, mire törekedtek, mégis egy kevésbé maradandó tétel született belőle. A Highest Star hozzájuk képest meg kimondottan középszerűre sikerült sajnos. Itt ezen a ponton egyértelműen leülne a lemez, ha nem jönne a címadó dal. Hangulatos, jellegzetes akusztikus intró vezeti fel, és újra rendesen megszólalnak a torzított gitárok, az ének pedig jó erőteljes, ráadásul a végén előkerülő női kórus-hörgés kombináció nagyon el lett találva, ilyen dalokból kellett volna még több. A Course of Fate szerencsére valamennyire megőrzi ezt a lendületet, bár itt is a nagyívű, könnyen befogadható harmóniák dominálnak (mondjuk erre talán felesleges is ennél a lemeznél rámutatni). Aztán a záró From Earth I Rose-al sikerül nekik a hallgatótól meggyőzően elbúcsúzni, nagyon erős nóta, mindent megkapunk, amitől Amorphis az Amorphis, Tomi dallamai igazán hatásosak, és az albumot lezáró szinti, majd gitárszóló pedig kifejezetten epikus, nagyon szép, megfelelő befejezése a korongnak.
Gondban vagyok az értékeléssel, mert, amint láthatjátok a teljesítmény elég hullámzó, vannak kiemelkedően jó dalok, és vannak laposabbak is, nagyjából fele-fele arányban. Kissé talán megint kizökkentek abból az egyensúlyból, amit 3 évvel ezelőtt annyira jól megleltek, és ismét egy túlzottan melodikus irányba tendálnak. Ezzel még önmagában nem lenne gond, hiszen a pl. Tuonela is telis-tele volt dallamokkal annak idején, de ott valahogy nem lehetett ennyire érezni a kommercialitást, ráadásul szinte minden dal telitalálat volt, itt pedig nem az. Megrovást azért nem érdemelnek (főleg nem egy ilyen szép borító mellett), mert így is abszolút tisztességes munkát végeztek, de ennél többre is képesek lennének.
