Azt nem lehet mondani, hogy a Skid Row összecsapta a harmadik nagylemezét, hiszen a Slave To The Grind óta négy esztendő pörgött le. Ennyi idő alatt pedig bőven történt egy s más a zenei életben: Seattle, grunge, Pantera, a dallamos hard rock bandák csaknem teljes kudarca, punkláz, satöbbi. Így aztán nem igazán lehetett sejteni, hogy Sebastian Bach-ék milyen irányba indulnak el a ’90-es évek közepén.

A ’89-es debütalbumon szerepelt a két legnagyobb slágerük (18 And Life, Youth Gone Wild).  A Skid Row című album után milyen könnyű lett volna egy újabb, tinikhez szóló slágercsokrot gyártani, amúgy Bon Jovi módra, ám ők egy tökös rockbandához méltóan előálltak a nyolcvanas évek remekműveit is vigyázzba állító, szuperagresszív Slave To The Grind-al, mely még jelenünkben is a hard rock egyik csúcsteljesítménye. A négy évnyi éheztetés után megjelent Subhuman Race ezekkel már vehette fel a versenyt.

A B-Side Ourselves című feldolgozás-EP 1992. szeptemberi megjelenését követően a Skid Row egy rövidebb turnét követően lezárta a roppant sikeres Slave To The Grind-periódust, és jól megérdemelt pihenőre vonultak. A csapatra rá is fért a levegővétel: az elmúlt évek szinte szüntelen turnézása, megállás nélküli munkája elég alaposan megviselte őket, és mire eljutottak a szünetig, elég nyilvánvalóvá vált az is, hogy a dalszerzői magot alkotó Dave „The Snake” Sabo – Rachel Bolan páros, illetve a bandát a külvilág felé elsősorban megjelenítő frontember, Sebastian Bach között számos kérdésben óriási véleménykülönbségek állnak fent. Ezek ekkorra odáig fajultak, hogy egyes lapokban egyenesen a zenekar feloszlásáról cikkeztek. A Skid Row-tábor ezeket a pletykákat persze cáfolta, de jó egy évre azért így is eltűntek a nyilvánosság szemei elől, 1993-ban mindössze egyetlen New York-i, speciális klubbuli erejéig lehetett látni őket. A következő lemezen 1994 elején indult meg a munka.

A csapat ezúttal nem Michael Wagenerrel, a ’80-as évek egyik legfelkapottabb, német származású producerével dolgozott, mint korábban, hanem Kanadába utaztak Bob Rock-hoz. Rock mester azokban az években a Bon Jovi, a Metallica, a The Cult és a Mötley Crüe anyagaival bizonyította, hogy az akkori éra szellemének megfelelő, szuperszónikus hangzást tudja biztosítani a legkülönfélébb zenét játszó csapatok számára.

A banda becsülettel nekifogott a melónak Rock vancouveri stúdiójában, ám már az első napokban kiderült, hogy a zenekar egyszerűen nem áll készen a melóra: Snake keményen ivott, Bolannek az egészhez nem volt semmi kedve, Bach szokása szerint mindenkivel folyamatosan balhézott, a két csendesebb figura, Scotti Hill és Rob Affuso pedig tehetetlenül figyelte, amint a bandát irányító erők egymásnak feszülnek. Mindennek tetejébe – vagy éppen a fentiek miatt – a csapat Rockkal sem találta meg a hangot, pedig a producer azelőtt tökéletesen volt képes terelgetni és közös nevezőre hozni olyan gigászi egókat is, mint Billy Duffy és Ian Astbury vagy Nikki Sixx és Vince Neil, és még az olyan öntörvényű, a saját igazuk védelmében egyszerűen meggyőzhetetlen arcok is simán hallgattak rá, mint Lars Ulrich vagy Jon Bon Jovi. A Skid Row-nál azonban az ő képességei is csődöt mondtak.

A folyamatos feszültségek mellett az sem könnyítette meg a munkát Rockkal, hogy a kanadai guru minden egyes produkciójánál markánsan beleszólt a zenébe is, ám ebben az esetben, bizonyos tekintetben eléggé más irányba haladt volna, mint maga a csapat. A dalok végül – részben a stúdióban – összeálltak, ám már a többhónapos véres-verejtékes munka végén sem volt elégedett velük mindenki. Snake-nek és Bachnak összességében tetszett a végeredmény, Bolannek azonban például abszolút nem. Az Atlantic nagy reményekkel fogadta be az elkészült albumot, amelyet aztán 1995 márciusának végén dobtak piacra Subhuman Race címmel, a zenekar pedig már nagyjából egy hónappal a kiadás előtt önálló turnéra indult az Egyesült Államokban.

A lemez – mint a hajbandák akkortájt kiadott albumainak jelentős része – igen megosztó munkának bizonyult, és a mai napig nincs egyetértés a táborban azt illetően, hogy milyen is végső soron: vannak, akik a Skid Row legjobb, legérettebb munkájának tartják, mások pedig végig sem bírják hallgatni. Én a maga idejében is nagyon szerettem a lemezt, és ez húsz év alatt sem változott – azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a Subhuman Race tényleg váltást jelentett az első két anyaghoz képest, és azt is, hogy akadnak rajta töltelékek a kiugró darabok között.

A zene is megváltozott valamelyest. Akárcsak a hangzás, a nóták is modernebbek, súlyosabbak lettek – érezni, hogy a csapat nem hagyta figyelmen kívül az elmúlt évek történéseit. Hatottak rájuk az új zenék, új stílusok, de egyetlen zenekart, vagy egyetlen markáns irányzatot sem nyúltak le, egyszerűen csak saját stílusukat igazították a ’90-es évek zenéihez. A Subhuman Race-t lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy dolog nem vitatható el: az album valósággal sistereg az energiától, és ez a lángolás nagyban köszönhető a hangzásnak, konkrétan annak, hogy az album hangszeres témáinak jelentős részét élőben rögzítették. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.

Az 1996 nyarán lebonyolított dél-amerikai miniturnén egy cseppet sem bizonyult jobbnak a hangulat, mint amikor az előző esztendő végén elváltak egymástól, hanem épp ellenkezőleg. Ráadásul a közös zenei hullámhossz is végleg eltűnni látszott: Bach ekkoriban már sorra leszavazta Snake és Rachel friss dalötleteit, mint utólag kiderült, azért, mert szerinte nem voltak eléggé metalos jellegűek. A bomba azonban csak az év decemberében robbant, amikor az újjáalakult, az év legsikeresebb turnéját lebonyolító maszkos KISS felkérte a Skid Row-t, hogy lépjen fel előttük a szilveszteri koncerten New Jersey-ben. Hazai pályán, a legeslegnagyobb régi példakép és kedvenc előtt fellépni egy dugig telt stadionban visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt, ami ráadásul személyesen Gene Simmonstól futott be Sebastianhoz, Bolan azonban mégis azonnal nemet mondott az énekesnek – és ez az eset vezetett a klasszikus felállás szétrobbanásához is. Bach tehát 1996 legvégén kikerült a Skid Row soraiból, ezt azonban a zenekar akkoriban még nem verte nagydobra. A nagyközönség számára csak akkor válhatott biztossá, hogy a pletykák nem hazudnak, amikor a frontember 1997 végén már Sebastian Bach & Friends név alatt szólóban turnézta körbe az Egyesült Államok klubjait különféle feldolgozásokkal, de elsősorban klasszikus Skid Row-dalokkal, majd 1998 elején, a Pantera és az Anthrax közös koncertsorozatán már ismét az amerikai arénákban játszott hatalmas sikerrel, ismét szólóban.

Azóta értékelhető dolgokat még leginkább Sebastian hozott össze, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skid Row anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.

Pontszám: 7/10