Azt hiszem, kevés embernek kell bemutatni az Anthrax csapatát. A srácok kisebb-nagyobb megszakításokkal, de közel harminc éve zúdítják ránk a metalt. A banda történetét több időszakra tagolhatjuk. Volt ugyebár a debütáló lemez még 1984-ből Neil Turbin énekessel. Kétségtelen, hogy azzal rakták le az alapokat, de a rajongók szemében mégsem hagyott maradandó nyomot. Aztán érkezett Joey Belladonna énekes és a ’80-as évek végére az egész világ a lábuk előtt hevert. 1993-tól azonban már jött a John Bush korszak, töredelmesen bevallom Nektek (ha szentségtörésnek is tartjátok), számomra legalább annyira bejött a banda ezen időszaka, mint a Belladonnával készült klasszikus lemezek. Épp ezért vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor újra visszahívták a zenekarba Joey-t. De az már egy másik történet, most itt van nekünk a thrash metal egyik legkiemelkedőbb alkotása az Among The Living.
A ’80-as évek közepén nem az illegális letöltésektől tartottak a zenekarok, hanem a hamisítvány kazetták elterjedésétől. Mivel a hazai hanglemezkiadók nem adtak ki minden albumot, így szegény rocker kénytelen volt járni a piacokat (akkoriban a sok lengyel árus miatt egyszerűen csak Lengyel Piacnak hívták) és ott begyűjteni kedvenceik aktuális kazettáját. Ezek közül turkálva csúnyán belelehetett szaladni a gyér kiadványba. Volt, amelyik gyatra hangminősége miatt vált hallgathatatlanná, de olyan is akadt, amelyen az eredetitől eltérően más volt a dalok sorrendje. Én minden idők egyik legjobb Anthrax albumát, az 1987-es Among The Living-et speciel úgy vettem meg, hogy az Indians és az Armed And Dangerous (mint később kiderült, ez a nóta eredetileg nem is ezen az albumon szerepelt) dalok kb. másfél perc után a lekeverés sorsára jutottak. Az ok elég nyomós volt: elfogyott a szalag. Naná, hogy zavart, hiszen a korong talán két legjobb dalával károsítottak meg, de mondanom sem kell, hogy ennek ellenére rongyossá hallgattam a mosh zenekarnak titulált csapat albumát. Érdekes ez a „mosh”-nak nevezett zenei stílus, mert igazából egyedül az Anthrax esetében hallottam ezt a kifejezést. Mindenesetre számomra ők számítottak az egyik legdinamikusabb speed/thrash metal bandának a Földön.
A bandát kezdetekben a Queens negyedből származó Rosenfeld tesók (Scott és Jason), Danny Lilker (később Nuclear Assault, Brutal Truth. S. O. D.) és az olasz származású Charlie Benante alakította. Jason nemsokára tovább állt és Neil Turbin lett az énekes. Beszerezték egy mélynövésű, de annál nagyobb gitárost Dan Spitz személyében, aki a korai Overkill-ben gitározott! Az igazi klasszikus éra mégsem ezzel a felállással történt meg. Az Anthrax első albuma, az 1983 legvégén kiadott Fistful Of Metal a dalok energiaszintjét tekintve simán passzolt a többi nagy thrash debütlemez közé, a csapat első énekese, Neil Turbin ripacskodó előadásmódja azonban elég sokat elvett az anyag erejéből. Szerencsére gyorsan ki is rúgták Neil Turbin énekest, akinek helyére érkezett az indián származású Joey Belladonna és vele együtt elindultak a siker felé vezető úton. Belladonna bevétele abszolút furcsán hatott egy thrash bandában, mivel a tag a dallamosabb vonalról volt ismert, kedvenc bandájának például a Journey-t tartotta. Az Anthrax először az új torokkal az Armed And Dangerous EP-n mutatkozhatott csak meg teljes vértezetben, majd az 1985-ös, már az Island által is terjesztett Spreading The Disease-zel végleg kieresztették oroszlánkörmeiket. A csapatra jellemző hangzás már ezen a lemezen kialakult, amivel önmaguknak is magasra tették a mércét. A korongon hallható speed/thrash muzsika gyakorlatilag előfutára volt a még durvább Among The Living lemeznek.
Az Anthrax intenzív turnézással töltötte 1986-ot az óceán mindkét partján, ismertségük rohamosan nőtt. Az év szeptemberében a banda tíz állomásos brit turnéra indult hatalmas nyugati parti cimboráikkal, a Master Of Puppets albumot turnéztató Metallicával, amelynek csúcspontja egy teltházas londoni fellépés volt szeptember 21-én a Hammersmith Odeonban. Ekkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha valamit nem baltáznak el nagyon a harmadik lemezzel, övék a jövő. Nem egészen egy héttel a Hammersmith show után Cliff Burton, a Metallica basszusgitárosa elhunyt egy buszbalesetben. Az Anthrax a tragédia következtében nem túl rózsás hangulatban kezdte meg a munkát az új albumon, amiről jó előre eldöntötték, hogy Cliff emlékének ajánlják majd.
Az 1986-os Spreading The Disease lemezt követő turné után nem sokat tökölt az Anthrax, rögtön nekiálltak megírni soron következő nagylemezüket. Azt nem lehet mondani, hogy a Benante – Ian páros ne lett volna termékeny, hiszen az ugyanebben az évben megjelent STD előtt nem sokkal készítették el Billy Milano és Dan Lilker társaságában a legendás crossover S.O.D. lemezt, a Speak English Or Die-t, mely a maga 25 percbe sűrített 22 dalával a mai napig legendának számít. A Metallicával közös Európa-turné Cliff Burton tragikus halála miatt félbeszakadt ugyan 1986-ban, de akkor már nem volt kétséges, hogy a következő lemezzel az Anthrax robbantani fog. Az S.O.D. album és a Spreading The Disease lemez alapozása mellett a Madhouse klipje is megtette a magáét, csupán az volt a kérdés, tudnak-e újabb óriási nótákat írni.
A Spreading The Disease sikerének köszönhetően a banda jobb feltételek mellett vonulhatott stúdióba. A ’85-ös lemez egyetlen fogyatékossága a hangzás volt, így mind tudták, hogy ezen a téren most itt az alkalom kiköszörülni a csorbát. Az Island végül ki is csengette nekik Eddie Kramer gázsiját, aki producerként többek között olyan klasszikus lemezeken dolgozott korábban, mint a KISS két Alive! koncertalbuma, Rock’N’Roll Over és Love Gun lemezei, hangmérnökként pedig Jimi Hendrix, illetve a Led Zeppelin örökbecsű megmozdulásainak némelyikén is alaposan letette a névjegyét. Az Among The Living felvételei már nem a Megaforce kiadó házi stúdiójának számító Pyramid Sound Studiosban zajlottak, hanem a Quadradial Studiosban Miamiban, és a Compass Point Studiosban Nassauban, a Bahamákon (itt többek között az AC/DC Back In Blackje vagy az Iron Maiden Piece Of Mind, Powerslave és – részben – Somewhere In Time albumai is készültek).
Az Eddie Kramer producerrel készült dalokban megmutatták, hogyan lehet intenzív, ugyanakkor kellően durva speed metalt tolni, amikhez fülbemászó énekdallamok párosulnak. Persze emellett a frontember, ha kell, kiereszti a hangját. A dalok sodrása megkövetelte, hogy ha kell, akkor agresszíven üvöltsön, mint a fába szorult féreg. Nincs üresjárat, pörölyként sújtanak le ránk a szerzemények. Már a váltásokkal teli címadó számban rendesen a gázpedálra lépnek. Mivel nagy horror rajongó vagyok, ezért egy rövid szösszenet erejéig kitérnék arra, hogy a címadó nóta szövege Stephen King Végítélet című regénye nyomán született, csak úgy, mint a Skeleton In The Closeté is a borzongás írójának hozama. Ez utóbbi dal szövegének Az Eminens című King kisregény adta az ihletet. A horrorból még annyi adalék, hogy a borító Henry Kane tisztelendőt ábrázolja, aki a kultikussá vált Poltergeist (Kopogó Szellem) sorozat főgonosza. Visszatérve a dalokhoz, a Caught In A Mosh csak tovább fokozza az iramot: nem véletlen, hogy a koncerteken ez lett a banda elsőszámú favoritja ebben az időszakban. Ennél a dalnál a szaggatott riffelésre, NYHC-hatású témákra érkező üvöltős háttérvokálok is segítették a mielőbbi befogadást. Az album egyik nagy slágere volt a jobbára középtempósan döngölő, Scott Ian kedvenc képregényhőséről, Judge Dreddről szóló I Am The Law, amelyben mesterien elegyítik a koponyazúzó középtempókat és a fűrészelős betéteket.
Az Efilnikufesin címe egy szójáték, mely a cím után biggyesztett (N. F. L.) rövidítésből könnyen megfejthető. Zenekaron belül mindennapos szlengnek számított a peches dolgokra a „Nice Fuckin’ Life” kifejezés, innen tehát a rövidítés, aminek természetesen semmi köze nincs az amerikai focibajnoksághoz, az NFL-hez. A dalt a Blues Brothers sztárja, a híres komikus-színész John Belushi (a Kutyám Jerry Leeből és az Ghostbustersből ismert James Belushi fívére) kábítószer-függősége és emiatt bekövetkezett halála ihlette. Az A Skeleton In The Closet refrénje például az egyik legjobb az egész albumon, ugyanakkor ebben a dalban sem kímélte magát a géppuskalábú Charlie Benante, aki már ezen a lemezen mindent megmutatott a speed/thrash/hardcore dobolás mikéntjéről. A B-oldal a zenekar egyik legnagyobb klasszikusával nyit, ez pedig nem más, mint az Indians. A dal szövege egy Time magazinban megjelent cikk nyomán fogalmazódott meg Scott Ian gitárosban. A riport a rezervátumokban tengődő, piáló drogozó, életcél és remény nélküli őslakosokról szólt. A heavy metalos gitárdallamokkal vegyített thrash/speed alapok és a himnikus refrén összeházasításával az Indians szintén tízezrek kedvencévé varázsolta az Anthraxet. Anno ezt a dalt még az MTV is rendszeresen műsorra tűzte és manapság is tömeghisztériát vált ki, ha Charlie Benante belekezd a dalt felvezető rituális dobtémába. A lemezen ezt követi a kicsit a Spreading album hangulatát idéző One World. Az A.D.I./ Horror Of It All akusztikus bevezetője hátborzongató, a lemez leghosszabb, közel nyolc perces nótája, középtempós fajta. A lemezt lezáró, kétszínű emberekről szóló Imitations Of Life pedig egy igazi, kíméletlen, nyakfájdító thrash-himnusz, egyebek mellett az Are You Hungry? című S.O.D. nóta remake-je. Ez volt az utolsó Anthrax-album, amelyen dalszerzőként említik Danny Lilker basszusgitárost (I Am The Law, Imitation Of Life dalok), aki 1984 után elhagyta az együttest, de ennek ellenére még két albumon feltüntették szerzőként.
Az Among The Living egyből jól nyitott a listákon: az Egyesült Államokban a 62. helyen kezdett, Angliában pedig a 18. pozícióval bekerült a Top 20-ba is. A hármas Anthrax album példányszámai 1987 végére világviszonylatban túlszárnyalták az egymilliós álomhatárt, amivel a banda a thrash műfaj legkomolyabb lemezeladójává vált a Metallica után. Érdekes, hogy hosszú évek távlatából a zenészek már úgy tartják számon ezt a lemezt, hogy a dalok rosszul lettek keverve, így a hangzása miatt nem szeretik, de talán Scott Ian és társai nem sértődnek meg rám, ha én azt merem kijelenteni, hogy az Among The Living a mai napig a thrash metal egyik alapműve. A lemez sikerét mi sem mutatja jobban, mint a tény, hogy idővel bearanyozódott, az Indians klipje révén az MTV-vel rengeteg emberhez eljutottak. Legendás mivoltát az eltelt évek mellett az is megalapozta, hogy manapság már filmzenékben vagy számítógépes játékokban is felbukkan egyik-másik nóta erről a nagyszerű albumról. A banda ebben az időszakban Amerikában és Európában is a legnépszerűbb metal csapatok közé tartozott, és sajnos épp ez a felhajtás vezetett ahhoz, hogy a folytatást kissé elkapkodták. A lekötött turnék és a kiadói nyomás miatt egyszerűen nem volt elegendő idejük kiérlelni az új dalokat, így az 1988 őszén kiadott State Of Euphoria album sokaknak okozott komoly csalódást. Az Among The Living viszont máig is a thrash metal egyik alapműve. Hibátlan lemez!
DALOK:
1. Among The Living
2. Caught In A Mosh
3. I Am The Law
4. N.F.L. (Efilnikufesin)
5. A Skeleton In The Closet
6. Indians
7. One World
8. A.D.I. (The Horror Of It All)
9. Imitation Of Life
ZENÉSZEK:
Joey Belladonna – ének
Scott Ian – gitár
Frank Bello – basszusgitár
Dan Spitz – gitár
Charlie Benante – dobok
A MEGJELENÉS DÁTUMA:
1987. március 22.
KIADÓ:
Island Records
PRODUCER:
Eddie Kramer és az Anthrax
STÚDIÓ:
Quadradial Studios, Miami, Florida és Compass Point Studios, Nassau, Bahama-szigetek
