KlasszikuShock: Blue Murder – Nothin’ But Trouble (1993)

2002-12-17

John Sykes a nyolcvanas évek során a gitárbűvölők egyik legeredetibb, legnagyszerűbb muzsikusává fejlődött. Pályafutása során sehol sem tudott hosszú éveken át maradni, azonban mindenhol maradandó nyomot hagyott maga után. Az ő névjegyét viselik a mára már klasszikusnak mondható nagylemezek, mint a Tygers Of Pan Tang zenekar második albuma, az 1981-es Spellbound, vagy a Thin Lizzy legendás felállásának utolsó albuma, az 1983-as Thunder And Lightning, valamint a többszörös platina-státuszt elérő 1987-es Whitesnake korong.

A Blue Murder 1989-es debütáló lemezének elkészítése nem csak John Sykes munkája volt, meg kellett találnia hozzá a tökéletes zenésztársakat is. John tehát feldúlva hagyta maga mögött a napfényes LA- városát, hazaköltözött édesanyjához, mostohaapjához valamint öccséhez a poros, rideg Blackpool faluba. Nem kért többé más dirigálásából, saját zenekarra vágyott. A pincébe kiépített egy 24 csatornás stúdiót, amint felkelt, már le is sétált a lépcsőn a Berlin Studios névre keresztelt stúdióba, ahol addig dolgozott, míg el nem nyomta az álom. Vagy még tovább is, így született éjszaka közepén a Valley Of The Kings című nóta is. A Sex Child és a Black-Hearted Women dalokat azonban hat hónapon keresztül csiszolgatta. Amint mindennel elkészült, jöhetett a zenészek toborozása. A dobok mögé nem is volt számára kérdés, hogy a Whitesnake- időszakból baráttá avanzsált Cozy Powell üljön. Basszusgitárosnak Jimmy Page 1988-as szólólemezén, az Outrider-en vendégeskedő Tony Franklin-t szerette volna, eléréséhez pedig egy kis szerencse is kellett. John egyik haverja átszaladt hozzá pár kazettát másolni, akkor beszéltek róla, hogy Tony milyen jó lenne a bandába. Kiderült, hogy Tony Franklin a srác nővérének unokatestvére, innen már nyílt út vezetett hozzá.

Énekesnek pedig Ray Gillent szerette volna megnyerni. Gillen éppen a Black Sabbath Seventh Star lemezbemutató turnéján vett részt. Mivel Ray nem nagyon kapott fizetséget (ezt akkoriban a Sabbathban elmondhatta Dave Spitz basszeros és Eric Singer dobos is), így John Sykes telefonhívásának eleget téve átpártolt a Blue Murder zenekarba. Még mielőtt azt hihetnénk, hogy ezzel véglegessé vált a Blue Murder formáció, történt egy kis gigszer. Az A&R-executivként dolgozó John Kalodner hallani sem akart Gillenről, aki így átment a Badlands-be (a banda szintén klasszikus lemezéről ITT írunk). Igen ám, de Gillen kirakása után Cozy Powell dobos is lepattant, helyére pedig Carmine Appice (ex-Cactus, King Cobra) került, a dalokat pedig John Sykes önmaga énekelte fel. A lemez producere sem akárki volt, bár hozzá kell tenni, hogy Bob Rock neve igazából ezzel, illetve a szintén ebben az évben készült The Cult (Sonic Temple) lemezzel kezdett befutni. Annak ellenére, hogy a korong kísértetiesen hasonlít a Whitesnake 1987-es lemezéhez (meggyőződésem, hogy ez a kiadó kifejezett kérésében is benne volt) Sykes mind szerzeményeiben, mind énekstílusában igyekezett eltérni a Coverdale- koppintástól. A Whitesnake-re jellemző blues hatások itt például jelentősen háttérbe szorultak. Egyes dalokat felesleges kiemelni, egyben kell végighallgatni az albumot.

Hiába tették le az asztalra a ’80-as évek végének egyik legelementárisabb, leghangulatosabb és legzeneibb hard rock mesterművét, a Blue Murder végül nem volt képes olyan diadalt aratni az albummal, mint azt mindenki remélte. A lemez nem kezdett éppen rosszul az Egyesült Államokban, de túl jól sem – a Billboard Top 200-as listájának 69. helyére kerültek vele –, és ezen a közepesebb fogadtatáson végül a Jelly Roll, majd a Valley Of The Kings klipesítése sem tudott segíteni. Minderre nem feltétlenül jelent magyarázatot, hogy a csapat fajsúlyosabb, agyasabb, komplexebb és európaibb aggyal írt muzsikát játszott az akkori amerikai MTV-s ízlésvilágnál. Japán mindenesetre gyorsan a trió lábai elé borult, a lemez pedig még igazán kiugró amerikai eladások hiányában is több mint 500 ezer példányban kelt el világszerte, ami elég jól mutatja, mi számított komoly sikernek huszonöt évvel ezelőtt, és mi keltett csalódást.

Sykes ezután nem kapkodott túlságosan a folytatással, és végül mégis bevett egy szólóénekest a csapatba Kelly Keeling személyében, aki azonban végül különböző személyes okokból távozott a bandából, miután gyakorlatilag a teljes második lemezt felénekelte. Sykes ezek után – egy dal kivételével – újraénekelte a vokálsávokat a végül 1993 őszén piacra dobott Nothin’ But Trouble albumra, de ekkorra már elég nehezen lehetett követni, ki tag a csapatban és ki nem az. Appice és Franklin játéka még hallható volt a dalokban, de ekkor már Marco Mendoza és Tommy O’Steen tette teljessé a felállást, bár mindez így sem bírt különösebb jelentőséggel: ezek az évek már Seattle jegyében teltek, és hiába készült ismét egy feszes, igényes és mesteri dalokkal teli hard rock alkotás (sokan még a debütnél is jobban szeretik), Japán kivételével sehol sem harapott rá a közönség.

Pedig John Sykes fantasztikus zeneszerző, akinek a kisujjában van a nótaírás. Olyan őrületes dallamokat ír, amit képtelenség elfelejteni akárcsak egy meghallgatás után is. Elképesztően jó gitáros, akinek a kezében megéled a hangszer. Sykes mindemellett véletlenül még énekelni is tud. Hangja férfias, nagy terjedelmű. És nem utolsó sorban a produceri szakmát is kitanulta az idők során. Az ember az első Blue Murder lemeznél azt hihette, hogy az Bob Rock miatt szól jól, viszont a Nothin’ But Trouble is ugyanúgy bömböl, tehát Sykes van a háttérben.

A dalokról csak annyit, egy kicsit visszanyúlnak John munkásságának legklasszikusabb korszakához. Thin Lizzy hatásokat fedeztem fel a nyitó We All Fall Down-ban, a Runaway-ben, a Dance-ben. Néha még az énekhang is olyan, mintha Phil Lynott állna a mikrofonnál. A többi dal persze színtiszta Blue Murder, azaz John Sykes. Vastagon, szélesen hömpölygő, sodró, gigantikus hard rock, amit senki más nem játszik így. De elég is a szóból, ezt leírni igen nehéz. Ezt hallani, érezni kell!