Heavy Metal. Számunkra oly szép zenei irányzat. De mikor, és miként alakult ez ki? Egyáltalán melyik a rocktörténelem legelső heavy metal nagylemeze. Erről érveket és ellenérveket felsorakoztatva órákig el tudnánk vitázni. Véleményem szerint a sokak által csak „pengés” lemeznek hívott British Steel volt az a korong, amely a ’80-as évek heavy metal hangzását alapjaiban meghatározta. A Judas Priest 1980. április 14-én jelentette meg ezt a lemezt, engem nagyjából akkor írattak be szüleim az általános iskolába, így koromnál fogva nem emlékszem az album megjelenése milyen hatást váltott ki a zeneiparban. Az albumról egyébként ITT olvashattok bővebben.

Ahhoz képest, milyen nimbuszt építettek ki maguknak a ’80-as évek első felére, a Judas Priest kissé megtépázott hírnévvel haladt a következő évtized kezdete felé. Ennek oka mindenképpen az 1986-os Turbo lemez kommerszebb megközelítése volt: habár az album kereskedelmi szempontból hozta a korábbi formát, az áhított multiplatina megasztár-státusz nem jött nekik össze az Egyesült Államokban, rengeteg rajongó pedig hatalmas csalódásként, sőt, árulásként élte meg a korábbiaknál rádióbarátabb, slágeresebb szerzeményeket. Tény, hogy a banda akkortájt elkezdett komolyan kacsingatni a rádiós hangzások felé, és minthogy a kor legnagyobb amerikai hard rock csapata, a Van Halen, az 1984-es albumával az összes létező listát vezette, a Priest is nekiállt gitárszintikkel kísérletezni. A végeredmény a pályafutásuk legkommerszebb lemeze lett, az 1986-os Turbo, amelyet a maga idejében teljes értetlenség, sőt utálat fogadott, ám mai füllel hallgatva végül is nem egy rossz anyag. Csupán nem igazi Judas Priest, nem vérbeli metal, inkább rokon a korabeli Def Leppard, Mötley Crüe produkciókkal.

A Turbot a zenekar eredetileg dupla lemeznek tervezte, de ebbe a kiadó nem volt hajlandó belemenni, így a megmaradt karcosabb témák egy része az 1988-as Ram It Downon jelent meg. Az album már csak ezáltal is visszatáncolást jelentett a súlyosabb irányvonalhoz, de mint minden hasonló „vegyes” kiadvány, távolról sem lett száz százalékos teljesítmény. A lemeznek ugyan voltak jó pillanatai (Blood Red Skies, Love Zone vagy a címadó dal), de összességében túlságosan is azt bizonygatták itt, hogy ez még mennyire ugyanaz a heavy metal banda, amelyik volt régen. Az önbizalomhiányos, számító lemezen a Johnny B. Goode unalmas feldolgozása, vagy a Monsters Of Rock banalitása cseppet sem volt méltó a Judas Priest névhez.

A banda koncertszinten azonban továbbra is az arénákat megtöltő előadók között maradt, de az eladások nem érték el az előző három anyag eredményeit, habár ez még persze így is amerikai aranylemezt jelentett. A Judas Priest számára komoly vérfrissítést jelentett, amikor a Ram It Down turnéinak végeztével magánéleti problémái miatt Dave Holland távozott a fedélzetről. A bandában az 1980-as British Steel óta szolgáló dobos régóta kerékkötőnek tűnt a megújulásra mindig képes Glenn Tipton / K.K. Downing gitárduó, a bombabiztos alapember Ian Hill basszusgitáros és persze a metal világ egyik leghatalmasabb frontembere, Rob Halford mellett. Holland ódivatú játéka felett egyszerűen eljárt az idő, és miközben a fiatalabb bandákban Dave Lombardók, Charlie Benanték, Gene Hoglanek halmozták egymásra a boszorkányos megoldásokat, nyilván a Priest is érezte, hogy Dave kevés lesz egy új fejezet kezdetéhez. A 2004-ben pedofil bűncselekmény miatt lesittelt dobos helyére a Racer X nevű amerikai power metal banda ütőse, az emberfeletti képességekkel rendelkező, modernebb és technikásabb iskolát képviselő Scott Travis ült be.

A megújult felállással megszületett a Painkiller, melynek zsenialitása a korábbi teljesítmények fényében még inkább döbbenetes. A speed/power metal vonalat képviselő album szabályszerűen mindent elsöpört 1990-ben, és még ma is simán helytáll a kortárs kiadványok között. A friss lemezanyag viszonylag gyorsan és gördülékenyen összeállt, ám megjelenése hónapokat késett, miután a Judas Priestet két nevadai fiatal szülei bíróság elé citálták. Meggyőződésük szerint gyermekeik azért követtek el öngyilkosságot, mert az 1978-as Stained Class lemez Better By You, Better Than Me dalában elrejtett hátsó üzenetek erre biztatták őket. Az eset világszerte hatalmas nyilvánosságot kapott, és óriási vitákat váltott ki: a per komoly erőpróbát jelentett az egész műfaj számára, hiszen az amerikai kisegyházak és cenzori szervezetek megragadták az alkalmat, hogy az irányzat egyik legjelesebb képviselőjén keresztül magát a rockzenét is pellengérre állítsák. A Priestet végül ártatlannak mondta ki a bíróság, de alighanem szívesen megspórolták volna a felhajtást.

Na de térjünk vissza a Painkillerre: a Judas Priest sorrendben tizenkettedik stúdiólemeze, a Franciaországban rögzített Painkiller végül 1990. szeptember 3-án jelenhetett meg. Az egy évtized óta először nem Tom Allom, hanem Chris Tsangarides producer segítségével készített album összes korábbi munkájuknál keményebbre és horzsolóbbra sikeredett, félelmetesen sodró lendülete tulajdonképpen mindenkit meglepett, de kétségtelen, hogy a produkció a dalok tekintetében is a zenekar egyik legerősebb anyaga lett. A Painkiller legfőbb ereje abban rejlett, hogy dalai magukban hordozták a klasszikus brit heavy metal összes jellegzetességét, de eközben minden erőltetettség nélkül illeszkedtek a ’90-es évek elejének zenéi közé is.

A címadó Painkiller vágtató versenylóként dübörög elő a hangfalakból, Halford torkából pedig egy másodperc alatt tör fel mindaz a düh és elfojtott energia, ami az elmúlt két évben felgyülemlett. Az első Sanctuary lemezen találhatók ehhez hasonló sikító, vészterhesen gyors, kíméletlen nóták. Ám Halfordék egy percre sem pihentek. A Hell Patrol a 70-es évek végének himnikus, közepes sebességű Judas szerzeményeit idézi. Éles, borotvapengeszerű vokál kezdi az All Guns Blazing című klasszikussá érett nótát. Tanítani való Glenn és K.K. által megosztott ikerszóló fűszerezi ezt a pattogós, lendületes dalt. Tulajdonképpen nincsenek gyengébb dalok a lemezen. A színvonal egyenletesen magas. A már említett számokon kívül a sötét, borzongató hangulatú, ám megadallamos Night Crawler, a Screaming For Vengeance ihletésű Halford-himnusz Leather Rebel, a némiképp melodikusabb Between The Hammer & The Anvil, vagy az A Touch Of Evil című fülbemászóan melodramatikus tétel mind-mind legendává értek be.  Egyébként utóbbi dal billentyűtémáit Don Airey játszotta fel. A záró, címéhez méltóan heroikus hangulatú One Shot At Glory már tényleg csak a kegyelemdöfést viszi be a végén.

Szóval a zenekar megmutatta, nincs mese, a heavy metal úttörőit nem lehet csak úgy leírni. A Painkiller egyből hatalmas sikert aratott Európában és Japánban, de az Egyesült Államokban is jól kezdett, bár itt ezúttal már egyáltalán nem számíthattak a rádiókra: az anyag egyszerűen túl keménynek találtatott ehhez, ráadásul leheletnyi kapcsolódása sem volt az Amerikában ekkortájt egyeduralkodó veszkócsizmás, fejkendős Sunset Strip vonalhoz. Ennek ellenére három hónap alatt aranylemez lett odaát. A csapat útját ismét egy-egy zsúfolt teltházas amerikai és európai turné szegélyezte, amelyeken a fiatalabb generáció képviselői kísérték el őket előzenekarként: az Államokban a Megadeth és a Testament, Európában az Annihilator és a Pantera játszottak előttük. Halfordék emellett meghívást kaptak a korszak egyik legfontosabb rockeseményére, az 1991 januári Rock In Rio II fesztiválra is, ahol akkora sikert arattak, hogy nyilvánvalóvá vált: a ’90-es években is a legnagyobbak közé tartoznak.