Mellőzöm a kötelező töri órát a bevezetőben és inkább kitérek arra, hogy miért is tartom a Gojirát az évezredforduló metal csapatának. Ha mindent egybevetünk, akkor nagyjából konszenzus születhet abban, hogy a ’70-es éveket a Black Sabbath, a ’80-as éveket a MetallicA, a ’90-es éveket a Pantera uralta. A kérdés, hogy ki viszi tovább a fáklyát, már csak azért is megválaszolhatatlan, mert mindeközben nemcsak a zeneipar, de vele együtt a zenehallgatók hozzáállása a zenéhez is radikálisan megváltozott. Felesleges elvárni a fiatal bandáktól, hogy újradefiniálják a metal műfajt és a felsorolt zenekarokkal egyenértékű hatást gyakoroljanak a színtérre. Mit várhatunk el tehát ma egy metal csapattól? Jó zenét, integritást, állandó és minőségi megújulást. Többek közt. Véleményem szerint a Gojira ennek tökéletesen eleget tett karrierje során. Részemről ez nem kinyilatkoztatás, csak egy meglátás a sok közül. Vajon sikerült-e a francia barátainknak továbbra is magasra emelni azt a bizonyos fáklyát, illetve izzik-e annak lángja akkora hévvel, mint korábban? Lássuk hát.
Két dolgot tudtunk biztosan a megjelenés előtt. 1: A L’Enfant Sauvage elképesztő közönség és szakmai sikerének köszönhetően a Gojira szinte non-stop turnézott világszerte, így a témák jó része a turnébuszon, illetve a beállások során született meg. 2: A termékeny időszakot beárnyékolta a Duplantier fivérek gyásza, melyet szeretett édesanyjuk elvesztése okozott a közelmúltban. Várható volt, hogy az előzetes ígéretek mellett, miszerint egy intenzív, lényegre törő anyag várható, egyúttal minden eddiginél személyesebb és mélyebb lemez kerül ki a francia kvartett kezei közül. Utóbbira tökéletes példa a nyitó The Shooting Star. Pulzáló, egyszerű gitártémákra énekli rá szívszorító sorait Joe Duplantier, melyet úgy gondolom, hogy sem megírnia, sem elénekelnie nem lehetett könnyű. Tény, hogy nem nevezhető szokványos felvezetésnek, de mi lehetne erőteljesebb és szenvedélyesebb, mint egy gyászoló fiú spirituális búcsúja édesanyjától? A másodikként érkező Silvera remekül “gojirásítja” a hangulatot. Enyhén schuldineri hangulatot teremt a folyamatosan visszatérő tappingelés, mely kiválóan rezonál a bandára jellemző groove-okkal. Joe változatos előadásmódja mellett az általa feljátszott gitárszóló is nagyot dob a második klipnótán. Ha a Seek and Destroy/Paranoid-féle ütemekhez vagy szokva, akkor lehet, hogy a The Cell felvezetője egy kicsit kizökkent a komfortzónádból. A döngölős nyújtásokkal és szellős ritmusokkal megspékelt következő videóklip gyanús szerzemény amúgy nem lenne rossz, de kimondottan befejezetlennek hat, szinte üvölt egy katartikusabb betétért. Rossznak semmiképp sem mondanám, de én még rápakoltam volna egy gyilkos levezetést. Joe szerint “az emberek ma már csak rövidebb időre tudnak odafigyelni”. Ez a hozzáállás a lemez egyik negatívuma is egyben, ugyanis semmi sem indokolta, hogy a tömegek kegyeit keresve álljanak hozzá a dalszerzéshez, pláne annak tükrében, hogy a Gojira zenéje alapból minden, csak nem slágeres. A Stranded debütált elsőként a videómegosztó oldalakon és lett nagyon hamar igazi közönségsiker. Amellett, hogy bővelkedik újításokban, a korábbi rajongók elvárásainak is meg tud felelni.
Hasonlóan a From Mars to Sirius lemez Backbone-jához, ez is gondoskodni fog róla, hogy literszám ömöljön ki rajongók korsójából a sör a koncerteken. A legidősebb Duplantiernek ugyan nagyon szépre sikerült a levezető énektéma, de tekintettel az eddig hallott koncertverziókra és az igencsak digitális hangzásra, van egy olyan sejtésem, hogy Joe nem félt a modern stúdiótechnológia korrigáló lehetőségeit igénybe venni. Barkószakállas bőgősünk, Monsieur Labadie ezúttal is megörvendeztetett minket egy rövidebb instrumentális szösszenettel. Az enyhén sludge-os Yellow Stone-ról nekem Geezer Butler öröksége jutott eszembe. Összevethetném az előző sorlemez Wild Healerével, de mivel hallatszik, hogy itt a szándék is más volt, ezért inkább nem is rangsorolom őket. Elérkeztünk a címadóhoz. Nem tudom magamban tartani a gondolatot, hogy éppenséggel Jonathan Davis is énekelhetné a Magmát. Nem hiszem, hogy blaszfémiának minősül, ha megkockáztatom, hogy a Korn hatással volt rájuk, mert itt nekem ez elég nyilvánvaló. Korn rajongóként nekem ezzel semmi gondom sincs, azt se mondanám persze, hogy elejétől végéig a bakersfieldi susogós metálosokat hallom ki ebből a számból, hiszen az atmoszféra is hellyel-közzel a franciákra vall, de valamiért nálam ez a dal kevésbé működik, pláne így, hogy a korong leghosszabbja. A Pray szépen építkezik a furulya-dob-gitár intrójával, de sokáig nem robbantják fel azt az adrenalin bombát, ami benne ketyeg. A felénél azért beindul a detonáció, de közel sem robban akkorát, mint vártam. Vannak itt a hatásos ritmusok és a megszokottnak nevezhető megoldások mellett extra effektek, mellyel színesíteni tudták az Imát. Túl azon, hogy egy kimondottan kellemes darabja a lemeznek, szerintem ebből is ki lehetett volna még hozni egy kicsivel többet. Az Only Pain nyitása akkorát üt, mint egy Gojira felirattal ellátott pörölykalapács. Itt sem fukarkodtak a gitáreffektekkel és a dallamos vokálokat sem spórolták ki. Jó kis dal lett. A Lowlands is az előzőhöz hasonló dobhangzással indul, s amint megszólalnak ezek az atmoszférikus staccato riffek, sejteni lehet, hogy nem megy át egyből durvábba, de nem is kell. Szép levezetése lenne ez bármely Gojira lemeznek. A végéről nekem a Flying Whales groove-osabb részei jutottak eszembe, bár nem éppen ugrálós, sokkal inkább egy olyan téma ez, ami a csukott szemmel meditáló rajongót visszafogott táncra sarkalja majd. A Magma végül sajnos nem ezzel, hanem a Liberation című instru darabbal ér véget. Furcsa kontraszt, hogy a digisound után egy hamiskás, improvizatív demóhangzású dob/akusztikus gitár játék zárja az cd-t. Sem hangulatában, sem hangszerelésében nem tesz sokat hozzá az albumhoz, inkább tudnám rejtett dalként vagy egy deluxe verzión elképzelni, hiszen hasonlóra már volt példa tőlük.
Gondolom feltűnt, hogy a rajongásomhoz képest igen visszafogottra sikerült ez a kritika. Természetes, hogy 4 év várakozás után az embernek megsokszorozódnak az elvárásai, pláne ha azt nézzük, hogy Franciaország elsőszámú nemzetközi fém exportőrei micsoda fejlődést tudhattak maguk mögött a Terra Incognita óta. Lehet, hogy az év végi listámon előkelőbb helyezést érnek el, mint amilyet jelenleg szánnék nekik, de jelen pillanatban úgy érzem, hogy helyenként hol túlzásba vitték házi stúdiójuk, a Silver Cord adta kísérletezési és kivitelezési lehetőségeket, hol indokolatlanul leegyszerűsítettek bizonyos részeket, esetleg hagytak csonkán komplett dalokat. A felemás produkciós végeredmény mellett pedig a dalokat sem érzem annyira erősnek, mint az előző három lemezükön, és ezt nagy sajnálattal írom le. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez egy jó lemez, csak nem nevezném a legjobbnak. Egy magamfajta amatőr kritikus véleményénél azonban sokkal fontosabb, hogy egy olyan személyes művet sikerült életre hívniuk, ami reményeim szerint nagyban segíti majd a Duplantier testvéreket abban, hogy feldolgozzák a közelmúlt családi tragédiáját és hűen az eddigi “tanításaikhoz”, képesek legyenek pozitív energiává alakítani a negatívakat. Hogy stílszerű legyek, remélem sikeres “ezoterikus műtéten” vannak túl, melyet gyors lábadozás és sok támogatás követ majd.
