Nincs értelme a mellébeszélésnek, ha az Anthraxről van szó. Azt mindenki tudja, hogy az Anthrax annak idején, a nagy thrash négyes egyikeként vált világhírűvé. Ott voltak a nagy thrash/speed robbanáskor, a 80-as éveket pedig népszerűségük csúcsán, nagyon komoly lemezeladásokkal és arénabulikkal zárták. Azt is tudjuk, hogy a banda szekere a 90-es években nem futott túl jól. Ennek következtében az énekes, Joey Belladonna le is lécelt, de a helyére az Armored Saint szenzációs torka, John Bush érkezett, akivel hatalmas lemezek készültek, bár ezek sikere azért elmaradt a várttól.

Négy éve nem turnézott Európában az Anthrax és négy éve nem adott ki a banda új albumot sem. Most azonban változott a képlet, 2002 végén már nyomtak egy európai kört a Motörhead vendégeként, május 6-án pedig megjelent a vadonatúj Anthrax album, a We’ve Come For You All. A lemezt kiéhezve várhatták a banda rajongói, már amennyi maradt belőlük a Stomp 442 és a Vol. 8. után, ezek ugyanis nem nagyon nyerték el a szakma és a közönség tetszését. A Vol. 8. ráadásul a kiadó silány promómunkája miatt még el is sikkadt, így félő volt, hogy Scott Ian és társai lehúzhatják a rolót. Az Ignition Records alapvetően hip hop muzsikákkal foglalkozott, a kiadó emberei azt sem tudták mit kezdjenek egy metal bandával. Már a Vol.8. terjesztése sem volt rendben, ahhoz képest pedig, amit ígért a kiadó, rettentő keveset tudtak betartani. Emellett a 2001. szeptember 11-i terrortámadások, valamint az azt követő lépfene-pánik miatt a zenekart megpróbálták névváltoztatásra kötelezni, így a nevük, illetve pár lemezcímük (Spreading the Disease, The Threat is Real) miatt hosszú, felesleges médiaköröket kellett futniuk, hogy kimagyarázzák a dolgot. Olyan koncertszervezők is akadtak, akik egyszerűen nem írták ki, hogy az Anthrax is fellép a rendezvényen. Azt mondták, hogy inkább kiírják a fellépő zenészek neveit. Micsoda téboly, nem?

A dalírás 2001 májusában kezdődött, majd novemberben a csapat bevonult a Suffern-i BearTracks stúdióba, ahol a frissen érkezett szólógitáros, Rob Caggiano (Boiler Room) irányítása mellett megkezdődtek a felvételek. A munkálatokat csak egy Judas Priest-tel közös turné szakította félbe. Jobbnál jobb dalok gyűjteménye ez, egységes hangulattal és egy csodás atmoszférával. Nincs megfejtés, okoskodás, nincsenek balladák csak iszonyat király Anthrax dalok. Ez egy hatásos keveréke a banda legjobb pillanatainak, a modern és az old-school metalnak. Az olyan dalokban, mint a What Doesn’t Die, a Superhero vagy a Refuse To Be Denied húzós groove-ok, begyorsulások, hangulatfokozó kiállások tömkelege sorakozik. Meglehetősen érzelmekkel teliek a számok, John Bush az egyik legjobb énekesi teljesítményét nyújtja például a Safe Home-ban, de a keményebb kiáltások sem állnak tőle távol (Black Dahlia). A lemezt nyitó What Doesn’t Die egy keménykötésű, ütős nyitószám, ami rögtön megadja az album alaphangulatát és megmutatja, hogy milyen a 2003-as Anthrax. A Superhero már sokak számára ismerős lehet, mert ezt már a korábbi turnékon is becsempészték a repertoárba. A Refuse To Be Denied szövegét a szeptember 11-edikei terrortámadás ihlette. Az egyik nagy kedvencem az albumot kislemezen is felvezető Safe Home. A dal promócióját a Nuclear Blast találta ki a rádiók számára. Szerelmes dal ugyan, de nem ballada, mondhatni vállalható rocker-líra. Érdekesség, hogy a dal ihletője nem más, mint Meat Loaf lánya, Pearl, akivel Scott Ian összejött és ismét megtapasztalta az igaz szerelmet. Kellemesen veszi vissza a tempót a priestesen döngölő Strap It On. Egy ezresem van rá, hogy a közös turné valamelyik estéjén született. A vége annyira Judas Priest, hogy szinte rá lehet kenni egy halfordos dallamot. A nóta végén még a Judas Priest klasszikus Love Bites dalát is megidézik pár taktus erejéig.

Több dalban vendégzenészek is szerepelnek. A banda régi barátja, a panterás Dimebag Darrell kapásból két dalban is szólózik egyet (Strap It On, Cadillac Rock Box – amelyet az ő furgonja ihletett, illetve a dal elején hallható üzenetet is ő hagyta Charlie Benante rögzítőjén), valamint a The Who énekesét, Roger Daltrey-t is sikerült meghívniuk egy háttérvokálra a Taking The Music Back-be, amely a Cadillac Rock Box mellett a lemez felszabadultabb hangulatú dalai közé tartozik. A hangzás az akkori időknek megfelelően modern, harapnak a gitárok, és bár a dobsound egy kicsit furcsa lehet elsőre, mégis ütősre sikerült. A lemezt a Taking The Music Back kislemezzel vezették fel, valamint a Mátrix-filmek sztárjával, Keanu Reeves-szel (aki bevallottan rajongója a zenekarnak) a főszerepben egy klip is készült a Safe Home-hoz. A borító, amelyen a zenekartagok szuperhősként emberi kezekért nyúlnak, a képregény-rajzoló Alex Ross munkája.

Az Anthrax hibátlan albumot tett le most az asztalra. Nekem speciel a Sound Of White Noise óta nem tetszett ennyire egyik munkájuk sem. Sőt, ez bizony nem egy Belladonnás albumot lever. Aki bármikor oda volt a zenekarért, kizárt hogy csalódjon a lemezben, aki meg nem ismeri őket, próbálkozhat nyugodtan. Az pedig csak hab a tortán, hogy június 5-én az Anthrax is fellép hazánkban, mégpedig a Summer Rocks keretein belül. A koncert a PeCsában lesz.




Pontszám: 9/10

A lemezen hallható muzsikusok:

John Bush – ének
Frank Bello – basszusgitár, vokál, ének a Crash dalban
Charlie Benante – dobok, akusztikus gitár
Scott Ian – ritmusgitár, vokál
Rob Caggiano – szólógitár, vokál

A dalok sorrendje:
01. Contact
02. What Doesn’t Die
03. Superhero
04. Refuse To Be Denied
05. Safe Home
06. Any Place But Here
07. Nobody Knows Anything
08. Strap It On (Dimebag Darrell szólógitár)
09. Black Dahlia
10. Cadillac Rock Boksz (Dimebag Darrell szólógitár)
11. Taking The Music Back (Roger Daltrey vokál)
12. Crash
13. Think About An End
14. W.C.F.Y.A.