Axel Rudi Pell neve ismerősen csenghet a dallamos hard rock/heavy metal szerelmeseinek. A teuton gitárhős első (!!!) magyarországi koncertjének híre igazán felpörgetett, főleg, hogy a zenekart olyan élvonalbeli zenészekkel láthattuk, mint Johnny Gioeli megahang, illetve Bobby Rondinelli kultdobos.
Az Barba Negrában megrendezett hangversenyen support téren is erős lett a felhozatal, habár – őszinte leszek – első nekifutásra halvány gőzöm sem volt arról, kikből áll a The Unity, vagy ki is az a Chris Bay nevű úriember. Majd eztán kis nyomozás és rájöttem, mégse olyan ismeretlenek a nevek.
A fent említett karakterünk ugyanis az a Chris Bay, aki a kőepikus powerhorda Freedom Call frontembere, másodállásban Gryllus Vilmos nyomdokaiba lépő „happy metal” előadó. Erről azonnal bővebben is beszélek.
Jelige: „Tágas égen gitárok, akusztik riffeken kihalok.”
Chris ezúttal akusztikus repertoárral készült saját, illetve Freedom Call (mondjuk az is saját) dalokkal. A gumiarcú énekes nem kapott túl hosszú játékidőt, cserébe az a fél óra hihetetlen szórakoztató volt. És egyben abszurd is.
Képzeljétek el, hogy egy 50 felé közelítő rockarc, 12 lemeznyi speed/power anyaggal a háta mögött megír egy rádióbarát poprock lemezt, majd egy szál gitárral elmegy a nép elé szórakoztatni, mindezt, mintha a Heavy Metal Isteneinek szülinapi zsúrján tenné. Olyan híresebb FC dalok kerültek elő, mint például a koncertet nyitó„Metal Is For Everyone”, vagy a „Freedom Call”, illetve a „Warriors” és a „Power & Glory”.
A szólóanyagról előkerült a „Radio Starlight”, illetve a „Misty Rain”. Chris remek hangulatot csinált, melynek hatására kicsit úgy éreztem magam, mintha az Égből Pottyant Mesék metal verziójába csöppentem volna bajtársaimmal. Már csak néhány puff, meg a nagyi féle sütik hiányoztak és meglett volna a full metalzsúr. No, de így is kiválóan szórakoztunk. Kár lett volna kihagyni.
Egy jó 20 perces átszerelés múlva érkezett a The Unity, akik létezéséről annyira se tudtam, mint Chris Bay szólóprojektjéről. Mint fentebb említettem, kis nyomozósdi után szembesültem a ténnyel, miszerint Gamma Ray (Henjo Richter, Michael Ehré) és Love Might Kill tagokból tevődik össze a német powerbrigád.
Mikor a cigiszünetből készültem visszatérni, már javában üvöltött az élheavy „Last Betrayal”. Gyorsan rohantam is előre, mert bepörgetett az ősi energia, amit a banda árasztott magából. Gianba Manenti énekes hangjáról és színpadi énjéről lerítt, hogy a Russell Allen féle iskolából érkezett.
Kevés üresjárat, hatalmas riffek, néhol kicsit Accept, máskor Manowar, majd egy kis HammerFall, meg hát értelemszerűen ott van azért az überkirály Gamma Ray hatás is. Michael Ehré dobos játéka nagyot dobott a show-n, és külön meg kell említsem a hangzást. Rólam köztudott, hogy minden formában háklis vagyok a kására, legyen az hangzás, vagy kaja, tök mindegy. Most azonban minden banda megkapta méltó hangzását. Köszönöm szépen! Lerepült a fejem.
Másnap belehallgattam a banda 2017-es debütlemezébe, és megállapítottam, hogy ők is inkább az „élőben odaverős” kategóriába tartoznak.
A lemezen szereplő dalok mellett azért grátiszba előkerült egy jó Gamma Ray – „Send Me A Sign”, amely kellemes kis nosztalgiának bizonyult. Tetszett ez a buli, remélem, hallunk még The Unity felől.
No és akkor el is érkezett az estet meghatározó Axel Rudi Pell koncert. A Knights DVD szerintem havonta előkerül nálam. Őrületes zenélések mennek ott, mint, ahogy a legtöbb Pell lemezen. Azért szimpatikus a fickó, mert nem akar több lenni, mint, amennyit tud. Földön jár az ember és kifejezetten alázatosan áll hozzá a zenéléshez. És mindez ugyanúgy elmondható a zenészeire is.
Kicsit sajnáltam, hogy a német gitármágnás már jó ideje nem Mike Terrana dobossal dolgozik, de Bobby Rondinelli doboslegenda (többek között Black Sabbath) is jó választásnak bizonyult. Más a stílusa, de nagyon stenkes a bácsi. Leginkább a Vinny Appice féle vonalat követi, csak Bobby szerintem jobb formában van.
Mindazonáltal be kell valljam, Axel Rudi Pell zenéjében Johnny Gioeli géniusza is 
meghatározó pont. Véleményem szerint Gioeli mindenidők legnagyobb frontembere. Természetfeletti energiákat szabadít fel a csávó. Egy őrült. Egy gramm
nyi hamis hangot nem hallottam tőle, és azt azért tudnunk kell, hogy emberünk végigzúzza a bulit. Zseniális a humorérzéke, semmi üresjárat nincs a konferjeiben, végig kontaktban van velünk. Óriási karizma árad belőle.
A teuton lantvirtuóz egy erős másfél órás műsorral készült, megszólaltatva legbetyárabb műveit: The Masquerade Ball, Casbah, Mystica, Fool Fool, Wildest Dreams, Long Live Rock, Game Of Sins, Tower Of Babylon, Oceans Of Time, Edge Of The World, The Wild And The Young, Rock The Nation.
Külön megemlítést érdemel a Steelert idéző Warrior c. nóta, ami szerintem az est legnagyobbat ütő dala volt. Emellett azért még egy Nasty Reputation belefért volna, de egy rossz szavam se lehet, hiszen így is szétkapták a fejemet.
A hangzás és a fénytechnika összehangolása egyenesen fenomenális, már-már filmbe illő hatást keltett, habár egy ilyen nívós koncerten kvázi alapfeltétel a vizuális élmény kimaxolása.
A kihagyhatatlan dob és szintiszóló most is elért minket, viszont azt legalább abszolút élvezhető köntösben adták elő. Bobby Rondinelli verőember már letett ezt-azt az asztalra, szóval nem igazán kellett erőlködnie az elismerésért. Lenyomott egy klasszikus 5 perces szólót, melynek minden másodperce kincs.
Ferdy Doernberg billentyűs szintén kitett magáért, és játékán tisztán látszott-hallatszott a Jon Lord iskola, illetve a későbbi generációból Derek Sherinian mágus hatása. Tetszett, hogy a zenészek nem hangszeres önkielégítést végeztek, hanem inkább szórakoztatták a jelenlévőket. Számomra ez mindig egy pozitív tény marad.
Ez a buli nélkülözhetetlen alapja egy jó vasárnapi este megfűszerezéséhez. Remélem, sok ilyen koncertnek lehetünk még tanúi. Megyek is imádkozni az ismétlésért.
Képekért Köszönet a HARDROCK.HU-nak
Cikk: Bütch
