Miután a tavalyi „utolsó Rockmaratonra” külföldi tartózkodásom miatt nem jutottam el, nagyon be voltam zsongva és alig vártam már, hogy idén újra egy hetet tölthessek a Malomvölgyben és kiszakadva a pesti zsongásból egy kicsit lazíthassak a haverokkal és tombolhassak a zenére.
Hétfőn koradélután találkozott a Rockerek.hu közönsége a Keletinél, kicsit ugyan össze-vissza sikerült a dolog, de szerencsére mindenki odatalált a vonathoz. Nem voltunk igazán sokan, de kellőképp jó társaság jött össze ahhoz, hogy a Budapest-Pécs vonalon — ami nem csak kilométerekben, de időben is meglehetősen hosszú — ne unjuk el magunkat és jó hangulatban vészeljük át az utazást. A kedvünk ugyan borongóssá tehette volna az időjárás, mert, ahogy közeledtünk Baranyához, egyre sötétebb fellegek gyülekeztek a fejünk fölött, illetve a hamarabb Pécsre ért ismerősök már informáltak minket arról, hogy szakad az eső a fesztivál helyszínén, de egyrészt az elfogyasztott italok, másrészt a társaság, harmadrészt az eseményt megelőző izgalom nem hagyta, hogy búslakodjunk.
A vonat érkezése után sok fesztiváltaxit láthattunk meg, amik épp kapóra jöttek, mert a buszra egy kicsit többet kellett volna várnunk és senkinek sem volt kedve elázni, úgyhogy négyesével-ötösével megrohamoztuk őket és korrekt áron, — talán, ha száz forinttal volt drágább fejenként, mint a busz — és kényelmesen elvittek minket a bejáratig. Miután aránylag későn érkeztünk meg, a bejáratnál nem volt akkora sor, hogy megviseljen minket a várakozás és álldogálás. Elég hamar beválthattuk a jegyeinket és kereshettünk sátorhelyet. A szerencsésebbeknek még volt egy kis idejük, amíg az eső egy pillanatra elállt. Ekkor azért megijedtem egy kissé, hogy mekkora sár lesz egész héten a színpadoknál, meg az egész területen, de hangsúlyoznom kell, hogy a szervezők nagyon gyorsan és kreatívan reagáltak. Ahová kellett zúzott követ terítettek le, másutt szalmával fedték be vastagon a földet, és bizony egy rockfesztiválon vasvillás szalmateregető emberek elég jó látványt és hangulatot biztosítottak. Szóval dicséret illeti azt, vagy azokat az embereket, akik nem hagyták dzsuvában a közönséget, le a kalappal!
Az első zenei élmény engem a Yuk színpad előtt ért: Budai Béla és Vörös Attila dzsemmelt a színpadon, és várták volna, hogy a közönségből egy lelkes tag felpattanjon közéjük énekelni. Erre — valószínűleg a kezdeti oldatlanság miatt — ekkor még nem került sor, cserébe mindenféle zenekar ismert és kellemes dalát eljátszották nekünk.
Na jó, az, hogy ez volt az első zenei hatás aznap, egy kicsit sántít, mert Prosecturára szerettem volna beérni és tombolni, de mire sikerült bejutni a kapun és felverni a sátrakat, lepakolni a málhát, már majdnem vége volt a koncertjüknek és csak az utolsó egy-két dalt sikerült meghallgatni. Imre Norbival valamelyik előző Rockmaratonon sikerült megismerkednem, vagy néhány szót váltanom és azóta kedvelem a zenéjüket is, szóval ez valamelyest új keletű dolog számomra, nem ismerem minden dalukat, viszont a hangulat mindig jó a koncertjeiken, valószínűleg ebben sokat segít, hogy nem a klasszikus filozófia tételeiről énekel.
No és akkor mi lehetett a következő dolog, amit minden áron el akartunk érni? A sör. Szerencsére a fesztivál szervezői és az eladók is tudják, hogy nem meggyfán terem a pénz, úgyhogy elég normális árakon lehetett venni italt is, kaját is. Mondjuk egy kis plusz költséget jelentett a visszaváltható korsó, amit a sörhöz adtak, ugyanis az kétszáz forintba fájt, — és ismerek olyat, aki minden egyes alakalommal megváltotta, mert valahogy elhagyta addigra az előzőt…— cserébe, ha sikerült párat összegyűjteni, az máris egy potya italt jelenthetett, illetve emléknek sem utolsó, miután el van látva az esemény logójával. Ja, és el ne felejtsem, hogy ezt tényleg nem dobálta el senki, hatalmas szemétkupacokat teremtve vele.
Miután tavaly nem voltam Pécsett, meglepődve tapasztaltam, hogy a nagyszínpad le van fedve. Ezt eleinte bántam és nagyon rossz ötletnek tartottam, hogy miért kell még azt is elzárni, de pár perccel később, ahogy újra szakadni kezdett az eső, revideáltam ezen nézeteim. Azt azért fenntartom, hogy látványban és hangulatban egy szabadtéri rendezvényen faszább dolog a szabad színpad, akkor is, ha esetleg az a lényeg, hogy a környék lakói ne sápítozzanak, hogy ott is lehet hallani a zenét.
Másnap meglátogattuk a tópartot és a környékét, ahogy minden maratonlakó teszi azt délelőtt. Szerencsére az eső elállt és vártuk, hogy a felhőzet is felszakadozzék, süssön a nap, száradjon fel a környék. Amikor egy pár perc erejéig végre megláttuk a napot, a sok-sok rocker azonnal örömmámorban és tapsviharban, hangos éljenzésben tört ki. Nem kell sok a jó kedvhez.
Függetlenül attól, hogy négy színpadon gyakorlatilag szüntelenül bömböltek a zenekarok, olyan veszettül sok koncerten nem fordultunk meg a héten. Persze, a kötelező nagynevekre ellátogattunk néhány perc erejéig — főleg, amíg a fotókat elkészítettük, illetve hallgattuk őket egy kicsit, hogy milyenek. Sokaktól hallottam, hogy á ez a koncert nem volt jó, az a koncert tök gázul szólt, miegymás. Nekem, amilyen koncerteken voltam, nem volt problémám a hangosítással, vagy hangzással, egyedül a Dharmánál volt egy kis probléma, talán a szémpler dzsekkábele volt kontakthibás, úgyhogy kissé újraértelmezte egy dalukat a technika. Azután színpadi látvány a hét tükrében? Maradjunk egy kicsit még a Dharmánál! Szapy egyből azzal kezdte, hogy éééééérdemes lesz bemenni, csak vessek egy pillantást az énekesre! Kicsit merésznek találtam, hogy az amúgy tényleg nagyon szép énekesnőjük beállt egy valag csávó elé harisnyatartóban — félreértés ne essék, nem a látvány miatt, hanem, hogy nem parázott, hogy esetleg a közönség nem bír magával. Aztán a Watch My Dyingnak volt egy jó kis megoldása, ilyen tüzes karikás piromán kiscsaj tolta a show-t az arcunkba. És, ha még mindig a lányoknál tartunk, akkor hadd említsem meg Noa Rockot, akinek a baromira hosszú haja még mindig elbűvöl mindenkit, és akkor még kimegy a színpadról a kordonhoz egy valahogy odatett sörpadon átmászva, szóval igen laza csajszi. Számomra a legmókásabb epizód azonban mégiscsak a Pantera tribute koncerten volt. A srácok hajnal egy körül kaptak lehetőséget a fellépésre, és miután egész nap meleg volt, meg több tagjuk is koncertezett már aznap, valamint haverokkal is nyilván találkoztak, nem voltak teljesen józanok. Na, azért nem volt durva állapot, vagy legalábbis hasonló állapotban volt már a közönség is akkor, úgyhogy nem tűnt fel, hogy nagy bajok lennének, csak az egyik zenekari tag, — aki nem a dobos volt, mert neki ülőhelye van, a kis csíter! — ha arcon pörgést nem is, de háton pörgést mutatott be, illetve fémes és hangos csattanással egyszer nekiesett a hangládának.
Összességében nagyon jó hangulatú fesztivál volt az idei, nagyjából az időjárás is kedvezett a bulihoz és emberből is volt annyi, hogy ne érezzük kihaltnak a környéket. Egyik zenekar koncertjére sem tudok rosszat mondani, a személyzet is kezdve a szekusoktól egészen a főszervezőig végtelenül korrektek, előzékenyek, lazák és barátságosak voltak — ez nem kuriózum, az előző években is tapasztalhattuk ugyanezt. Bár időben elég hosszú egy hét, az utolsó nap hajnalán azért döbbenten konstatáltuk, hogy máris vége a fesztiválnak.
Fényképek: Szappanos Zoltán – Rockerek.hu
