Egy cimborám egyszer azt mondta a WMD-re, hogy neki ez Weapons of Mass Destruction. 🙂 Hazánk igen kevés tömegpusztító fegyverrel rendelkezik, de a magyar színtér arzenáljának kétségkívül leggyilkosabb instrumentuma a Watch My Dying. Eddig valamennyi sorlemezük a hazai modern metal szcéna klasszikusa lett, melynek ékes bizonyítéka az, hogy élőben még mindig akkorát ütnek például a több, mint tíz éves Klausztrofónia lemez dalai, mint az ősember bunkósbotja a mamut homlokán. Be kell viszont vallanom, hogy többszöri hallgatás után sem tudtam a 4.1 EP-t színvonalában a három nagylemez mellé rakni. Produkciós szempontból még így is a magyarországi átlag fölé helyezendő az előző kiadvány, viszont közel sem éreztem annyira kreatívnak és őszintének, mint az azt megelőző korongokat. Hosszas várakozás után megérkezett a folytatás a 4.2 képében.
A nyitó, Az elválasztás kora úgy robban be a dobhártyába, mint a maghasadásos barnahang. (Nem tudom, hogy az milyen, de elég erőteljesnek képzelem el .J) Megközelítését tekintve rokon az előző EP irányvonalával. Gondolom, eléggé elcsépelt hasonlat lenne itt a Meshuggah, de már csak a 8-húros gitárok jellegzetes használata miatt is indokoltnak érzem. Megmosolyogtat, hogy a dalok kb. felét egy ideje már ismerem, hiszen az utóbbi időben folyamatosan fültanúja lehetett a WMD koncertközönsége a banda kreatív időszakának. A neo-thrash futamokkal indító Csukott szemek már hónapokkal ezelőtt beleült a fülembe a koncerteken. Megközelítésében és hangzásában is a Fényérzékeny vehemenciáját vélem kihallani az új lemezen, noha valamivel azért kiegyensúlyozottabb a sound. Alapvetően nem annyira polírozott a hangzás, mint mondjuk a Moebius-on, viszont a 4.1-hez képest mocskosabban szól. Ez várhatóan megosztja majd a hallgatóságot, mert a sűrűbb részeknél kissé torz az album megszólalása, de ez az összhatást nem rontja le. Egyik kedvencem a Resident Evil első részének cyber-apokaliptikus hangulatát idéző Öntudatlan Holdak. Veres „Hiinaar” Gábor igényes és változatos előadását csak dicsérni tudom, ahogyan költői vénáját is, hiszen a zenekar hangzása mellett az ő szövegírói tehetsége is csak erősíti a mindenkori WMD anyagokat. A Strapping Young Lad-szerű Cinkos is gondoskodni fog róla, hogy a bulik másnapján mindenki sírva masszírozza ki a nyakából az izomfájdalmat. Itt meg kell állnom egy pillanatra, hogy kiemeljem Maczák Márk profi teljesítményét is a dobok mögött. Egy dolog úgy hozni a jól megszokott alapokat (kétlábdob, blastbeatek…), ahogyan azt a közönség szereti (vagy elvárja), és egy másik dolog magasabb szintre emelni a jól megírt zenei alapokat a sokszínű, kreatív megoldásokkal. Talán meglepő választás, de a legnagyobb kedvencem az élőben szintén kipróbált Kő alatt. Alapvetően egy dallamorientált szerzemény, de mind szövegileg, mind zeneileg a legszenvedélyesebb mind közül, nem bántam volna, ha egy kicsit hosszabbra írják.
Zenekaron belüli informátorom megnyugtatott, hogy jövőre esedékes a fizikai formátum megjelentetése is, melyen helyet kap majd a még a 4.1-érában született, de végül csak a mostani EP-t felvezetni hivatott dal, A nagy számok törvénye is. Január 13-án, pénteken mindenkinek ott a helye a Dürer Kertben, többek közt azért is, mert ebben a felállásában utoljára játszik az extrém-kvintett.
{vembed Y=https://www.youtube.com/watch?v=_jhmfKWtLNE&list=PL5WM4wrnR-FmnMauG76Z4NLAYXAJA04U8}
Zárásként megosztanék pár szubjektív gondolatot a kedves Olvasóval. Az utóbbi időben sajnos évente több zenekar is szögre akasztotta a villanylantot, melyek közt akadtak nagy múltú és tehetséges új generációs bandák, lásd Blind Myself, Subscribe, Conan’s First Date etcetera. Nem tisztem megítélni, hogy az egyes zenekarok feloszlásának hátterében mekkora arányban húzódtak meg a belső (személyes és/vagy zenei) ellentétek és a külső hatások, de egy dolog biztos: egyetlen zenekar, illetve tágabb értelembe vett színtér sem tud létezni, fennmaradni és fejlődni, ha nem támogatja a célközönség. Egy külföldi zenekar merch pultjában kapható pólóért hajlandóak vagyunk a zsebünkbe nyúlni és 20-30 eurónyi összeget kicsengetni, mialatt az itthoni csapatok többnyire sikertelenül kínálják fele vagy harmadannyiért az importtal megegyező minőségű portékájukat. Utóbbi példa csak egy apró szegmense ennek a komplex és rétegelt témának, de a lényeg ugyanaz: a tehetséget illik felismerni és támogatni. Szerencsére a Watch My Dying ezúttal is megerősített abban, hogy vannak támogatásra érdemes művészek Magyarországon.
