A kritikusoknak nem szokásuk a koncertlemezeket klasszikus státuszba helyezni, mondván, az ilyen albumok nem többek egy egyszerű „best of” lemeznél, melyre a banda kiválogatja a legjobb dalait, majd a felvételre a technikai személyzet rákever némi közönségzajt. Pedig aztán a Deep Purple 1973-as Made In Japan, a Scorpions ’85-ös World Wide Live vagy akár a Maiden szintén abból az évből származó Live After Death korongja is megérne egy-egy írást. Ráadásul csak hármat említettem a megszámlálhatatlan, remek hangulatot árasztó koncertkiadványokból. És itt van a negyedik, amely számomra minden tekintetben az első volt. Nyugodtan kijelenthetem, a W.A.S.P. zenekar Live…In The Raw koncertlemezével vesztettem el a rockzenéhesz fűződő szüzességemet. Ha 1987-ben bátyám nem tér haza a pestlőrinci Oké hanglemezboltból, a Panni nénitől vásárolt Live…In The Raw kazettával, talán a mai napig elkötelezett Modern Talking rajongó lennék. Na jó, azért nem ijesztem el a nagyérdeműt. Az viszont tény, 1987 és a mostani cikkünkben elemzésre került 2000-es The Sting koncertig sok víz lefolyt a Dunán, arról meg nem is beszélve, hogy lényegesen más időket éltek meg a W.A.S.P. muzsikusai.
Míg a Live…In The Raw megjelenésének idején a csúcson voltak, a The Sting koncerttel nem is kérdés, hogy épp a megjárt poklot próbálták maguk mögött tudni. Ami a két lemez felállását illeti, főhősünk, az egy személyes W.A.S.P. guru, Blackie Lawless mellett megtalálhatjuk fő fegyverhordozóját, Chris Holmes gitárost (igaz, az 1989-es The Headless Children album után pár évre ő is lefarolt a mester mellől), a ritmusszekció azonban teljesen más az 1987-es felálláshoz képest. Mike Duda basszeros is régóta elviseli Lawless hülyeségeit, hiszen 1996 óta a banda tagja, és már a jócskán indusztriális elemekkel átszőtt K.F.D. című W.A.S.P. albumon is az ő basszusjátéka volt hallható. A dobos, Stet Howland is régi motorosnak számít, hiszen kisebb nagyobb megszakításokkal már 1991 óta W.A.S.P. tagként van anyakönyveztetve. Frankie Banalival közösen például ők dobolták fel a mára klasszikussá avanzsált The Crimson Idol albumot is.
Szóval masszív stáb dolgozik Lawless kezei alá, ami pedig a repertoárt illeti, főleg a fénykorukból merítenek, így aztán bőven van átfedés az 1987-es koncertlemez és ez között. A helyszín persze más, ez a felvétel 2000. április 22.-én készült a híres Los Angeles-i Key Clubban. Viszonylag hosszú és kicsit unalmas introval kezdődik a buli, de ahogy a zenészek színpadra lépnek azonnal belecsapnak a Helldorado-ba és indul a show. Blackie egyből felgyújt egy hatalmas W.A.S.P. feliratot a dobok előtt. Érdekes, hogy a buli gyakorlatilag a Helldorado lemezbemutató körútján lett rögzítve, azonban a címadó tétel mellett csak a Dirty Balls és a Damnation Angels kerül lejátszásra az 1999-es albumról. Van itt azonban minden más, amit az ős rajongó kedvel tőlük. A W.A.S.P. koncerteket záró I Wanna Be Somebody a csapat egyik leghatalmasabb himnusza gyors tempójával és egyszerű, de annál hatásosabb refrénjével (a dal a Vh1 top 100 hard rock listáján a 84. helyre került). Másik alapdal a jellegzetesen tördelt, törzsi ritmusokra épített L.O.V.E. Machine, melyfülbemászó és jellegzetes refrénjével a koncertek kötelező pillanata volt, a Sleeping (In The Fire) power balladája pedig azt mutatja, hogy már ekkor sem csak kizárólag a sokkolásra épített a banda. Persze a kettes album húzódalai, a Wild Child és a Blind In Texas sem maradhattak ki a szórásból. A Chainsaw Charlie-ban Blackie már rángat veszettül egy chopper motor kormányához hasonlító mikrofon állványát, és itt lehet először hallani Mike Duda basszusgitáros hangját is. A buli végén természetesen érkezik az I Wanna Be Somebody az elmaradhatatlan koponyákkal és vér locsolással, valamint zenei katarzis és a tűzijáték zárja a koncertet.
Ezzel a kiadvánnyal egy újabb évtizedet zárt le a csapat, hogy újult erővel belekezdjen a 2000-es éveknek. Az új évezredet a 2001-es Unholy Terror című, az akkori kritikák szerint kissé szürkére sikeredett, rutinból megírt albummal köszöntötték. A lemezen vendégszerepel Roy Z gitáros, Bruce Dickinson és Rob Rock bárdistája, de a dalok javát ő sem menti meg az unalomba fulladástól. Az album megítélése legalább annyira vegyes és vitatott volt, mint a Helldorado-é, vagy a K.F.D.-é volt anno. Szerencsére idén Blackie végre megemberelte magát, és újra letett az asztalra egy vitán felül jó albumot. A Dying For The World lemez a modernkori W.A.S.P. munkásságának egyik fényes ékköve, melyhez fogható anyag talán a The Crimson Idol óta nem készült.
