Öt évet kellett várni a svéd melodic thrash-banda harmadik albumára. Elődje, a Karma In Black nagyon bejött, és az azon található 10 vs 9 nóta azóta is napi rendszerességgel pörög nálam. Az új albumra mindenből kicsit többet ígért az ötös: dallamból, agresszióból, dinamikából, és változatosságból is.
A Defaced új pacsirtáját Jens Bromannak hívják, ő váltotta a 2005-ben kiszállt alapítót, Henrik Sjöwallt, valamint a dobok mögé is új arc került, Henrik Pommer.
A két talán legfontosabb poszton történt tehát változás (az énekes adja el ugye a produkciót, tehát személye sokat számít, míg a dobosé még többet, hisz neki hátulról kell stabilitást adnia a bandának), de nem lett rosszabb a banda. Különösen Broman hozott változást, elődje ugyanis inkább hörgött a verzék alatt, míg Jens inkább az üvöltést perferálja. Viszont úgy érzem, Sjöwallnak nagyobb hangterjedelme és karakteresebb tiszta hangja volt, mint a jelenlegi hangszálnyűvőnek.
Számokat kiemelni esetükben botorság volna, hiszen durvulás és melódia váltakozik szinte az egész lemezen, tételenként négy perc körüli hosszúságban. Magát a zenét is egy kevésbé zúzós Scar Symmetryként tudnám pár szóban jellemezni, még ha sántít is ez a párhuzam pár helyen. Az ősfelállásból mára csak a két gitáros, Swaney és Klas Iderberg maradt meg, akik emberesen bombázzák a hallgatót thrash- és (a nagy dömping közepette kissé elcsépeltnek mondható) metalcore-riffekkel. Ők voltak a lemez producerei is, illetve az utómunkában az ő kezük van, és érthetnek hozzá, a sound ugyanis teljesen okés, nincs agyontorzítva, szép tisztán, egészségesen szól.
Emlékezetes momentumok persze akadnak azért szép számmal. Az addig okés, hogy az intro mint olyan totál ismeretlen dolog a bandánál, de arra a riffgörgetegre, ami az első másodpercben a nyakamba zúdult, nem lehettem felkészülve. Broman durva éneklése pedig a Kreator-főnök Mille Petrozzára emlékeztetett, nyomokban a Static-X frontembere is felsejlett. Kellemes meglepetés volt ezenkívül az In Solitude Entwined akusztikus témázgatása, hasonló bukkan még a lemezen pár helyen. Örvendetes, hogy nem csak végigzúzni akarják a lemezt az arcok, hanem igyekeznek változatosak lenni. Ezúttal nem a lemez első felébe pakolták a lemez (szerintem) legdallamosabb nótáját, az ezt a címet nálam kiérdemlő Renewal Defined-et csak hetedikként kapjuk meg. Ez szinte egyáltalán mentes az extrém énektől, Pommer bebizonyítja, hogy a lassabb, akusztikus részeknél is képes minőségi dobjátékra, a refrén meg nálam nagyon betalált, én erre a számra (is) forgattatnám a klipet a Megrongáltakkal, a lemez igazi slágere. A maga négy és fél percével az egyik leghosszabb szám a korongon. A változatosság képében ezután egy háromperces thrash-bombát tolnak a képünkbe, a lemez legdurvább darabjaként.
10/7.5. Nincs vele gond alapvetően, de manapság tucatjával mászkálnak a „durva verzék vs. dallamos refrének”-sablonra építkező bandák, az meg már csak egyéni ízlés kérdése, melyiket szúrod ki közülük magadnak. Ezt a bandát már csak a Renewal Defined dal miatt is merem ajánlani, legalább azzal érdemes megismerkedni (Meg az előző album már említett 10 vs 9-jával).
