Elképzelhető, hogy jelen írásommal néhány embernél kicsapom a biztosítékot, de vállalom a következményeket. Rádiósmúltamból, na és az ott szerzett tapasztalatokból tudom, hogy amíg világ a világ, egy rockrádióban a magyar rocker inkább kér mondjuk egy Pokolgép, Ossian, Lord, Edda stb. dalt, mint mondjuk egy Freshfabrik vagy egy Strong Deformity szerzeményt. Nyilván az elsőként felsorolt csapatok nagyobb múltnak örvendenek, mint az utóbbiak, én mégis úgy érzem, a magyar rockrajongóknál valahogy megállt az idő. Vagy az a probléma, hogy a hallójárataik nem képesek befogadni az újat? Azt a muzsikát, ami a régi kliséktől eltávolodva, új hangszereket bevetve próbál haladni a korral, fogjuk rá, modernebbül szól? A legnépszerűbb közösségi oldalon a minap egy ismerősöm kiposztolt egy Ossian dalt, egy leányzó pedig megkérdezte, hogy „Te Laci, manapság ki hallgat még Ossiant?” Szegény csaj azok után kapott ám hideget-meleget. Jó, koromból adódóan én is velük kezdtem a metallal való örökké tartó kapcsolatot. Nyomtam én is az örökérvényű himnuszokat, koncerteken ordítottam, hogy „Acélszív, újra dobog máááár”, meg azt is, hogy „Testemen a jel, mely belém égett”, sőt, az első műsoros kazettám is a Helloweentől a Walls Of Jericho volt. Ez mindenkiben lejátszódik, én azonban már jó ideje képtelen vagyok végighallgatni, egy cső metal, szakszóval kifejezve true metal albumot. Számomra már szükséges a zenében samplerek, különböző kütyük alkalmazása, különben nekem már nem zene, a zene. Ez a perverzitás 1997-ben kezdődött nálam, mégpedig a Depeche Mode zenekar Ultra című lemezével. Az alapvetően elektronikus vonalról érkező banda olyan jól ötvözte dalaiban a súlyos, gitárriffeket, hogy totál hatalmába kerített. Aztán vica-verza szinten a metalon felnőtt Paradise Lost (Believe In Nothing és Host albumok), vagy a portugál Moonspell (Sin/Pecado) is tökéletesen ötvözte a két zenei irányzatot. És akkor a fix industrial metal fő zászlóvivőit (Ministry, Nine Inch Nails) pld. még nem is említettem. De ide sorolható a stockholmi Peter Tägtgren is, aki a Hypocrisy-ben 1990. óta nyomja a death metált, mellette 1996-ban megalapította egyszemélyes techno metál produkcióját, a Pain-t. A szeptember 9-én megjelent Coming Home album már a nyolcadik nagylemez a sorban.
Peter Tägtgren nem az az „ülök a babérjaimon” típus. A Hypocrisy névre hallgató svéd death metal intézmény mellett már a szólóprojektjével, az indusztriális metal vonalon 1996 óta létező Painnel is a nyolcadik lemeznél tart, és közben ott van még neki a saját stúdiója is, az Abyss, ahol szintén serényen munkálkodik. Tavaly pedig elsősorban a Rammstein frontember, Till Lindemann-nal közös Lindemann-lemez, az igen jóra sikerült Skills In Pills kapcsán hallhattunk a multihangszeres stúdiógururól. Tehát pörög a srác rendesen. Egyébként többnyire egyedül dolgozik a Pain lemezein, a dob kivételével most is mindent ő játszott fel, sőt amolyan családi vállalkozásnak is tekinthetjük a Coming Home albumot, ugyanis a dobokat Peter fia, Sebastian Tägtgren játszotta fel. Ettől függetlenül imád vendégeket is hívni, a 2008-as Cynic Paradise albumon az akkori Nightwish- pacsirta, Anette Olzon két dalban is hallatta a hangját (a Pain akkoriban épp a finn csapattal turnézott, nálunk is felléptek), de szerepelt már Pain lemezen a Motörhead egykori dobosa, Mikkey Dee is, aki napjainkban a Scorpoins dobcucca mögött ül. A friss Pain lemezre ezúttal a Sabaton frontembere, Joakim Brodén kapta a meghívót, ő a klipes Call Me dalban hallatja egyedi hangját. Zeneileg ez az album egyfajta folytatása annak, ahol a Pain és a Lindemann-projekt abbamaradt; habár némileg kísérletezősebb ez az anyag a korábbi munkáinál. A rendkívül feszes zenét gyors tempóban nyomja főhősünk, amihez többnyire torzított ének társul, ez fokozza a gépies hatást. A 10 dal közül nem emelnék ki külön nótákat, talán csak a szöveges videóval kísért Black Knight Satellite dalt, amely akkora sláger, mint a ház.
Akik eddig kedvelték a Pain világát, azok a Coming Home-ban sem fognak csalódni, akik meg elkerülték őket a techno meghatározó jelenléte miatt, azok továbbra is Ossiant fognak kérni a rádiónkban. Egy biztos, 10. év ide vagy oda, Peter Tägtgren és a Pain még mindig műfajának egyik legjobb európai képviselője.
Pontszám: 8/10
