„Nagyszerű zenét játszik a Line Of Fire…remélem, egyszer egy színpadon lehetek velük” – Jeff Scott Soto
Az amerikai csapat, Momentum című második lemezének nem 2010-ben kellett volna megjelennie, azonban ha kicsit jobban utánanézünk az előzményeknek, akkor könnyen mondhatjuk ki azt is, hogy csoda, hogy egyáltalán elkészült:
„A Momentum az egyik legnagyszerűbb dallamos rock lemez, ami ebben az évben megjelent, igazolva azt, hogy nem csupán az európaiaknak a kiváltságuk a csúcsminőségű modern dallamos rockzene előállítása.” – Justin Gaines Hardrock Heaven
Rendhagyó felvezetés, igen mondhatja a kedves olvasó, de böngészve az Internetet, ezeket az információkat kigyűjtve és az írásom elé helyezve szerintem már hasonlóan hozzám, mindenki teljesen felcsigázva nyúlna a „play” gombhoz a lejátszón. Nem fog csalódni senki, aki a bevezetőben említett zenekarokkal már korábban barátságot kötött, ezen a lemezen valóban az AOR/Melodic Hard Rock vonulatot tökéletesen lekottázó és előadó amerikai zenészekről van szó. Második/Harmadik vonal? Igen, könnyen rányomhatjuk a bélyeget, ahogy hallgatjuk a dalokat, de talán ez köszönhető annak, hogy a műfaj születésekor ők még nem voltak olyan helyzetben, hogy letegyék a műfaj alapjait. A lemez keverésén hallatszik a pénztelenség és a tapasztalt producer hiánya, nekem nagyon sterilen szólalnak meg a hangszerek, de ettől függetlenül persze örömzenévé állnak össze. Elvileg emberi sejtekből álló élőlény játszotta fel a ritmusszekciót, ez azonban mind a doboknál, mind a bőgőnél erősen kérdőjeles bennem. (Vagy csak a keverést rontották el ennyire…)
Minden amerikai családanya álma ez a lemez, könnyen megjegyezhető, dúdolható refrének, tényleg fogós, húzós gitárok és Shawn kellemes orgánuma, amivel meghódítja a szíveket. Minden egyben van, tényleg, mint egy amerikai álom mesében. „Problémák” számomra ott kezdődnek, hogy ebben a műfajban annyi zenekar próbál szerencsét a Föld minden részéről (nem csak Európából), hogy nagyon nehéz ebben a dömpingben valami olyat alkotni, amire felkaphatja a fejét a rajongó, hallgató. A LoF pedig mindent megtesz ezért, Nikki hihetetlen pörgős, dallamos szólókat ír, Shawn hangterjedelme teljesen megfelel ahhoz, hogy még sikítás és hörgésmentesen a két véglet között minden dallamos hangjegyet elénk varázsoljon. Na jó, azért Soto-tól meg tudnám különböztetni ha tényleg egyszer egy színpadra keverednének ők ketten.. J
Sokszor hallgattam meg ezt a lemezt és többször futottam neki ennek az írásnak is. Talán még ma sem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy miért nem tetszik és miért nem fog meg ez az anyag. Miért van az, hogy inkább egy Stryper, Cinderella, Journey, vagy Európából mondjuk egy Gotthard lemezt vegyek elő a Momentum helyett. Talán érződik a türelmetlenség a dalokon, a rögzítés minőségén, mintha már tényleg besokaltak volna a várakozásba és saját maguk, valamint rajongóiknak az ígérgetésébe.
Tetszett az Obsession, a Fire Never Dies, megvan a kötelező ballada I’m Crying For You is, ez viszont érdekes feldobva egy vaskos zongora aláfestéssel. Ez dal akár a lemez csúcspontjának is betudható, el tudom képzelni, hogy a háziasszonyok a 6 perc alatt többször jutnak el a szexuális élvezetek csúcspontjára. Érdemes meghallgatni ezt a lemezt a dallamos hard rock hívőknek, ami bizonyítja valóban azt, hogy azért ennek a stílusnak csak a tengerentúlon van a hazája. Talán éppen ezért nehezen is fog beérni a LoF az öreg kontinensen, ahol a rajongók már nehezebben nyitnak a második vonal felé, pláne ebben a stílusban, ahol már évtizedek óta tömkelegével bizonyítanak jobbnál jobb csapatok.
[6/10]
