Carlos Santana – Guitar Heaven

Nemrég találtam egy érdekes blogbejegyzést az egyik nagy magyar hírportál címoldalán arról, hogy a világ egyik legelismertebb gitár ikonja, Carlos Santana új lemezt készített, méghozzá nem is akármilyet. Guitar Heaven címmel híres előadóművészek vendégszereplésével a 20. század legnagyobb rock legendái előtt teszi le tiszteletét 14 örök klasszikus feldolgozásával, melyek közt olyan ismert alkotások is helyet kaptak, mint a Smoke on the Water, a Deep Purple feledhetetlen slágere, a Little Wing Jimi Hendrixtől, amit maga Joe Cocker énekel, vagy a Zepp örökzöld Whole Lotta Love-ja Chris Cornellel (Soundgarden, Audioslave). Az előadók és dalok hallatán tehát egy percig sem kérdéses, hogy kíváncsibbik énem máris a laptop után nyúlt, hogy Santana honlapján belehallgasson a kész anyagba.

A számok végighallgatása után igazából csak egy keserédes szájíz maradt. Ugyan kétségkívül minden tekintetében igényes felvételekről van szó, túlságosan is érződik rajta az az újkori Santana vonal, amellyel végül sikerült meghódítania a kereskedelmi televíziókat szerte a világon. Míg a Whole Lotta Love feldolgozáshoz keresve sem talált volna jobb énekhangot Chris Cornellnél (talán csak magát Jimmy Paige-et), az albumra amúgy teljesen jellemző felesleges „kubaias” háttér erősen rontja az élvezeti értéket. Értem én, hogy latino, és Santana, azonban az egésznek így olyan hatása van, mintha egy unatkozó, ám de nem túl tehetséges kubai DJ konga alapokat kevert volna az amúgy irtó dögös riffek hátterébe. A következő Stones dalban Scott Weiland (Stone Temple Pilots) és a kubai ritmusok élvezhetőbb elegyet alkotnak a Can’t you hear me Knockin’ gitáralapjaival. De lehet, hogy csak azért, mert itt (és nyugodtan tessék megkövezni) nem ismerem az eredetit. A sorban a harmadik a Cream Sunshine of your Love opusza, mely hangulatát tekintve új formájában semmiben sem különbözik Santana ugyanevvel az énekessel (Rob Thomas – Matchbox Twenty) készült Smooth c. slágerére. John Lennon forogna a sírjában, ha hallaná a While My Guitar Gently Weeps alapjaira íródott soul hatású popslágert, melyben talán India.Arie egyébként kellemes hangjának köszönhetően, mely egyébként jótékony hatással van az egész produktumra, felfedezhető némi Sade utóíz is.

A háttérben Yo-Yo Ma húzza a csellót. Igazából ez az a dal, ahol kezd érződni, hogy ez a lemez nem igazán a rockzene kedvelőinek készült, hanem szélesebb tömegek számára. Talán a Def Leppard Photograph-ja emlékeztet leginkább egy 80-as évekbeli rockslágerre, fogós vokálokkal, tökös szólóval. Csak ne kalimpálnának bele itt is folyton kongán… Az igazi kultúrsokk akkor ért, amikor az egyik kedvenc AC/DC lemezem címadó dalára ugrott a lejátszó. Santanáék némileg átértelmezték a Back in Black címet, és egy amolyan Run-D.M.C. ízű néger hip-hopos valamit írtak belőle. Ha valaki emlékszik még a Walk this Way-re, na hát ez is olyan, csak egy másodpercnyi eredetiség nem szorult belé. Két levél nyugtató után léptem tovább a Doors különféle tudatmódosító szerektől homályos Riders on the Stormja felé. Talán Mexikóban nem árulnak jó minőségű LSD-t, de nekem elég kommersznek tűnik ez a fajta átértelmezés. Megint csak latinos, kongázós kísérettel és a tipikusan santanás (helyenként hamiskás?) gitárpettinggel. A Back in Black után a Purple unalomig hallgatott Smoke on the Waterja volt a második szám a lemezen, aminek nem adtam 1 percnél több esélyt. Aki nem hallotta még, képzeletben cserélje ki a húzós lábcinen hozott tizenhatodokat kongára, adjon hozzá egy hiperaktív Ritchie Blackmore-t, aki szétszólózza az egészet. Jacoby Shaddix (Papa Roach) énekhangja is feledhető. Broáf! Az ezt követő Van „Cubano” Halen számra igazából nem is fecsérelnék szavakat. Egy réges-régi autós számítógépes játék egy sora jutott eszembe róla: „Close, but no cigar, punk!”, amit akkor kapsz az arcodba, ha rendesen elkentek a pályán. Magyarra átültetve valami annyit tesz, mint amikor állásinterjún annyit mondanak „köszönjük, majd levélben értesítjük”. A T-Rex Bang a Gongjával megint csak meg lehetne húzni a Smooth párhuzamot. A gitársáv alatt itt is csépelik a kongákat rogyásig. A lemez egyetlen pozitív értelemben vett meglepetése a Little Wing az öreg Joe Cockerrel a mikrofon mögött. Na ez egy igazi kalaplevétel a sokak által a modern gitározás ősatyjának tekintett Jimi Hendrix munkássága előtt. Rendkívül feelinges blues alapok, Joe Cocker blues-etalon hangja, és klasszikus, ízes Santana futamok. És igen, itt a kongák is hallgatnak. A korábbi csendes agónia után újfent reményekkel telve néztem a hátralévő számok elébe. Hátha lesznek még itt gyöngyszemek. És várakozásaim beigazolódni látszottak egy Jeff Beck nóta képében, ami szintén igazi dögös blues. Felesleges sallangok és izzadtságszag nélkül. Jonny Lang, aki egyébként turnézott is Jeff Beckkel, hangja is tökéletes választás volt az I Ain’t Superstitious-höz. A következő, Creedence Clearwater Revival dalban (Fortunate Son) ismét a lemezen már megszokott recept érvényesül. Harapós riffek, latino alapok, santanás tekerések, Smooth 4. Egy olyan alkotással zárul a lemez, amely korszakát tekintve teljesen kilóg a sorból, hiszen az Under The Bridge-ről van szó – ami a többiekhez képest kortárs darab – a Red Hot Chili Pepperstől. A lemez utolsó tételét talán azért veszi nehezen a gyomrom, mert az eredetijét sem nagyon sikerült megemészteni, azonban stílusát tekintve teljesen beleillik a lemez egészébe (Smooth 5).