Nem tehetek róla, évtizedek óta rajongok Mike Tramp hangjáért. Pedig nem egy Pavarotti a dán származású srác, de én sosem rajongtam „a csillagokat is leéneklem az égről” frontemberekért. Amióta meghallottam a White Lion 1987-es Pride lemezét, azóta legyen az Freak Of Nature vagy akár szólóban, rabja vagyok a nyávogós, olykor sírásra csukló hangjától. Na persze a White Lion nem csak róla szólt (még ha ő ezt így is gondolja), hanem Vito Bratta fődalszerző/gitárosról is, aki számomra érhetetlen módon felhagyott a zenéléssel, semmi hír róla, 1994 óta csupán annyi információ kelt szárnyra, hogy a zenétől visszavonultan él idős anyukájával a Staten Islanden levő gyerekkori házukban. Pedig Bratta olyan szerzői vénával és mellé gitártudással rendelkezett, amelyről a legtöbb muzsikus csak legnagyobb vágyaiban mert gondolni.

A White Lion egyike volt a nyolcvanas évek „hajbandáinak”, azon amerikai metal generációnak, mely megnyitotta a mainstream kapuját a keményebb zenék előtt. Amikor 1983-ban Mike Tramp Dániából az Egyesült Államokba költözött, feltehetően ugyan olyan ambiciózus álmokat dédelgetett, mint sok más, hosszúra növesztett hajú, rocker kollégája az évtized derekán. Zenészek tucatjai próbáltak akkoriban szerencsét az USA-ban. Ráadásul Dánia is ekkor kezdett jelentősebben belenőni a metal világba – gondoljunk csak LarsUrichra, a Mercyful Fate-re, vagy akár a Pretty Maidsre. Tramp végül a glam metal világában próbálta megvetni a lábát.

Főhősünk Dániában nőtt fel, s először az ottani Mabel együttessel dolgozott. Tulajdonképpen a fazonja miatt vették be, hiszen 15 évesen még nem sok elképzelése volt az éneklésről, ennek ellenére hat albumon szerepelt és hazájában nagy sztárnak számított. 1982-ben a Mabel New Yorkba repült, hogy egy Dreamer nevű banda előzenekaraként léphessen fel a L’amour klubban. A Dreamer szólógitárosa akkoriban Vito Bratta volt. Mike összehaverkodott vele, majd úgy döntött, otthagyja öregedő és fáradt zenésztársait, s New Yorkba költözik. ’83 már a keleti parton találta Mike-ot, amint Vitóval segítőtársakat keresnek. Így találkoztak egy meghallgatás során Felix Robinson basszusgitárossal és Nicki Capozzi dobossal, hogy aztán együttesen összehozzák a legnagyobb dán/olasz-amerikai glam metal bandát.

Kezdetben nekik sem volt minden fenékig tejfel. 1983-ban, Frankfurtban Peter Hauke producer irányítása mellett rögzítették debütáló nagylemezük, a Fight To Survive anyagát. Bizakodóak voltak, hiszen ott lapult a zsebükben az Elektra céggel kötött lemezszerződés. A lemezkiadó 1984 júliusára tervezte kiadni a korongot, azonban a cég valamelyik balfék munkatársa a dalok gyatra hangzására hivatkozva visszatartotta a kiadást, majd röviddel utána a szerződést is felbontotta a bandával. A Fight To Survive így végül először 1985-ben Japánban jelent meg a Victor kiadó gondozásában, majd később az USA-ban a Grand Slam terjesztésében. A lemez a Billboard 200-as listáján a 151. helyig jutott, mivel azonban a Grand Slam nem tartozott a nagy multi kiadókhoz, így hamar csődbe is ment, ráadásul a White Lion ritmusszekciója is kicserélődött. Akkoriban még Dave Spitz volt a basszer és Nicky Capozzi volt a dobos, de Spitz még 1985-ben a Black Sabbath-ba igazolt, őt hallhattuk a Seventh Star és az Eternal Idol albumokon. Dobosnak Greg D’Angelo érkezett, aki az Anthrax tagságát hagyta fel a Fehér Oroszlán hívószavára. Basszernek pedig James Lomenzo érkezett, aki a White Lion 1991-es feloszlása után elképesztő karriert futott be.

Leginkább ez a kavarodás is eredményezte azt, hogy a Fight To Survive különböző kiadásain, hol így, hol úgy tűntetik fel a lemezen hallható muzsikusokat. A legtöbb verzión Lomenzo és D’Angelo van feltűntetve, sőt a belső fotón is ők mosolyognak, a valóság azonban az, hogy a lemezre még Felix Robinson basszeros és Nicky Capozzi dobos játszották fel a dalokat. a banda első nagy slágere, a Broken Heart nyitja a lemezt. A középtempós, már-már lírai nóta meglehetősen furcsán hatott akkoriban lemeznyitóként, de a második Cherokee sem a vad tempóiról vált ismertté, így aztán már az elején kiderült, a White Lion bizony más, mint ahogy a közvélemény beállította őket. Abszolút távol álltak az úgynevezett hajbandáktól, parti rock arcoktól. A csapat hangzása már ekkor is meglehetősen kettős volt. Egyfelől nyilvánvalóan be lehetett őket sorolni a glam metal szcénába, másfelől a zenéjük nyersessége adott az egész lemeznek valamiféle hard rockos ízt, ami határozottan a Bon Jovi, esetleg még a Europe vonalra helyezi őket a true amerikai glam metal helyett. Elég csak meghallgatni a kőszigorú címadó dalt, hát nem egy Poison az egyszer biztos. Igazából talán csak a Where Do We Run-ra lehetne rásütni a hajmetal jelzőt, na persze a tempótól itt sem forrósítaná fel cipőnk a táncparkettet. Az In The City melankóliája pedig azonnal visszahúz minket a mélybe. Bizony, a White Lion a szövegekben is más volt, mint a velük egy kalap alatt emlegetett bandák. Csajozásról ritkán esik szó, piálásról más ajzószerekről meg aztán végképp nem énekeltek Mike Tramp-ék. Sokkal mélyrehatóbb témákat boncolgattak, mint például a háború borzalmai vagy a családok hányattatott sorsú gyermekei. Bár mind a négy klasszikus felállásban rögzített lemezüket szeretem, az egyik nagy kedvencem, az All The Fallen Men is ezen a korongon szerepel. Bármikor örömmel hallgatom ezt a dalt.




A ’80-as évekbeli hard rock hívei számára a Fight To Survive egy elveszett klasszikus. Itt szerepel a White Lion legnagyobb dala, a Broken Heart – egy dicsőséges hard rock himnusz, amelyet 1991-ben újrahangszerelve feltették a Mane Attraction című utolsó albumukra is. Emellett van egy epikus minősége a címadó dalnak és a The Road To Valhalla-nak , amely utóbbi a Early Queen-re emlékeztet. A hajuk nagy volt, de a White Lion mélyen mindig klasszikus rockzenekar volt. Első lemezük pedig különösen ötvözte az európai ízeket az amerikai hagyománnyal. Mestermunka, ez nem is kérdéses.

Pontszám: 9/10

Az együttes tagjai:
Mike Tramp – ének/ritmusgitár
Vito Bratta – gitár
Felix Robinson – basszusgitár, szintetizátor
Nicky Capozzi – dob

A lemezen hallható dalok listája:

01. Broken Heart
02. Cherokee
03. Fight To Survive
04. Where Do We Run
05. In The City
06. All The Fallen Men
07. All Burn In Hell
08. Kid Of 1000 Faces
09. El Salvador
10. The Road To Valhalla

Kapcsolódó cikkekTöbb ettől a szerzőtől