Gary Moore észak-ír gitáros napjaink rockzenéjét egyik legjelentősebben befolyásoló zenész, hiszen pályafutása során játszott blues-rockot (Skid Row), progresszív rockot (Colosseum II), hard rockot (Thin Lizzy) majd a blues felé fordult. Gary Moore játéka a bluesban és a korabeli beatzenékben gyökerezik. Annak ellenére, hogy legtöbben rockgitárosként ismertük meg, aki később „kipróbálta” magát a bluesban is, sokan nem tudják, hogy ő a blues miatt kezdett el gitározni, és magát blues sznobként jellemezte, amikor visszatekintett arra az időszakra. A ’60-as évek második felében eleinte Hank Marvin és George Harrison, majd Peter Green, Eric Clapton, Albert King és a hasonló nagyok voltak a példaképei.

Gary Moore 1968 és 1971 között a Skid Row névre hallgató dublini bluesrock-banda tagjaként tett szert nemzetközi ismertségre. Miután kiszállt, megalapította saját csapatát The Gary Moore Band néven, és 1973-ban ki is jött bemutatkozó lemezük Grinding Stone címmel. A projekt nem bizonyult hosszú életűnek, mivel Gary régi cimborája, Phil Lynott hívására beszállt tüzet oltani a Thin Lizzybe. Phil és Gary még a Skid Row-időkből ismerték egymást, hiszen 1967-68-ban maga Lynott is lehúzott egy évet a zenekarban. Amikor 1973 szilveszterén, egy koncert után Eric Bell benyögte az unalmast, Phil azonnal Garyhez fordult segítségért. A turnét már a Lynott-Downey-Moore-trió fejezte be és Gary egészen ’74 áprilisáig a bandában maradt.

Először talán a Thin Lizzy-ben hallhatjuk Gary Moore játékában azt a kvalitást, amit a későbbiekben tovább csiszolva, kibontva és rengeteg hatást beépítve, egyedivé alakítva a saját stílusaként ismertek meg milliók. 1974-ben mindössze három hónapot töltött a Thin Lizzy kötelékében, három új dalt rögzítettek csak trió felállásban, és ezek közül mindössze egy jelent meg a soron következő albumon. Ez volt a Still In Love With You, amit Brian Robertson nem volt hajlandó újra feljátszani, mert annyira jónak ítélte Gary Moore játékát rajta. Így megtartották az általa készített felvételt, noha már nem is volt a zenekar tagja. Talán ez az a dal, ahol először „ismerhetjük fel” Gary Moore egyedi stílusát.

A gitáros következő bandája a Jon Hiseman által vezetett Colosseum II volt, amelyben progresszív jazzrockot játszott ’75-től ’78-ig, közben azonban másodszor is kihúzta a Lynottot a csávából, amikor Brian Robertson alkoholproblémái miatt gitáros kellett a Queen három hónapos észak-amerikai turnéján vendégeskedő Lizzybe 1977 legelején. A következő évben dolgozott Andrew Lloyd Webberrel, valamint felvette első igazi szólólemezét Back On The Streets címmel, majd ’78 nyarán harmadízben is a Thin Lizzy gitárosa lett. A már említett Black Rose album felvételeit követően, az amerikai turné kellős közepén viszont újra lelépett Lynott mellől, hogy immár kizárólag a saját dolgaira koncentrálhasson.

G-Force néven összehozta saját bandáját és leszerződött a hírhedt Don Arden által vaskézzel irányított Jet Recordshoz, miután megcsípett egy kiváló turnés lehetőséget: a Van Halen számára kellett volna nyitni. A bandához gyorsan leakasztotta Mark Nauseef ex-Lizzy/Gillan/Elf-dobost és az éppen szabad vegyértékű Glenn Hughest, utóbbi azonban olyan lerobbant állapotban volt, hogy ki kellett cserélni a Captain Beyond énekesével, Willie Dee-vel. A triót a sessionista Tony Newton egészítette ki, aki a Motownban és a Lifetime-ban pengetett korábban. A G-Force a lemez megjelenését követően azonnal feloszlott, Gary pedig Greg Lake-kel kezdett zenélni. Ugyanebben az időszakban történt, hogy Don Arden Ozzyval szerette volna összeboronálni a gitárost, a frigyből azonban szintúgy nem lett semmi. Gary szólópályája istenigazából a Virgin kiadóval 1982-ben kötött szerződést követően vett lendületet, bár a zenészek továbbra is egymásnak adták a kilincset a csapatában: többek között Tommy Aldridge, Jimmy Bain, Charlie Huhn és Don Airey is játszott vele. A felállás az akkoriban inaktív Deep Purple dobosa, Ian Paice, illetve a Whitesnake hajdani basszusgitárosa, Neil Murray csatlakozásával kristályosodott ki valamelyest. Velük készült az 1982-es Corridors Of Power, a következő évben pedig csatlakozott Neil Carter billentyűs-gitáros, aki korábban három stúdióalbumot készített a UFO tagjaként, majd a Trevor Rabin producelte szupergroup, a Wild Horses soraiban tevékenykedett.

Carter a Victims Of The Future albumon mutatkozott be a másik későbbi alapember Bob Daisley basszusgitárossal egyetemben, és belépőként egyből megírta Moore-ral az Empty Rooms gyönyörű balladáját, amellyel gyümölcsöző együttműködés vette kezdetét a két zenész között. A szélesebb közönségsiker felé vezető úton a fordulópontot azonban az 1985-ös Run For Cover lemez jelentette. Sokak szerint – közéjük tartozom én is – a komoly személyi apparátust megmozgató album Gary legjobb rocklemeze, ami lehet, hogy kommerszebb hangot ütött meg, mint elődei, ám vitán felül áll, hogy dalok és a zenészi teljesítmények tekintetében is méregerős alkotás, másodpercnyi üresjárat nélkül. Habár Glenn Hughes hangja négy dalban is szárnyal, a basszusgitárt pedig öt tételben kezeli, a legnagyobbat mégis a Phil Lynott-tal közösen elkövetett Out In The Fields és a Military Man című Grand Slam-nóta ütötte. Az elkeseredett Lizzy-tábor persze ennek megfelelően egy emberként vetette rá magát a korongra. Az öt különböző producerrel – Gary mellett Peter Collins, Beau Hill, Mike Stone és Andy Johns feleltek a zenei rendezésért – készült Run For Cover máig a legsikeresebb Moore-album, amely előkelő helyet foglal el a legjobb ’80-as évekbeli rocklemezek listáján is.

Gary Moore azon kevés zenészekhez tartozott, akik életük során nem váltak az alkohol és a drog rabjaivá. Nem így Gary egyik legjobb barátja, Phil Lynott. Az ír gitáros a Wild Frontier albumot barátja, Phil Lynott emlékének ajánlotta, aki 1986 januárjában hunyt el.

1985 karácsonyán Phil-t alkoholmérgezéssel kórházba szállították. Fogalmazzunk úgy, ez volt a hivatalos verzió. Azt mindenki tudta, hogy Phil veszettül szerette a piát, de sajnos mellette drogos is volt. Ráadásul a legkeményebb, a heroin rabja. Ez a rabság okozta a legendás Thin Lizzy zenekar vesztét is. A tagok nem tudták elviselni társuk önpusztítását. A kórházi kezelés sajnos eredménytelen maradt, Phil kómába esett és 1986. január 4-én szívelégtelenség és alkoholmérgezésből származó hepatitis következtében elhunyt. Gary nem egy dallal, hanem egy egész albummal kívánt megemlékezni elhunyt barátjáról. Az írországi turné, az ottani állapotok, találkozás a régi haverokkal és persze Phil halála hazája felé fordította a gitáros érdeklődését. Korábban nem rajongott annyira az ír népzenéért, nem is csoda, hiszen úton-útfélen csak azt hallotta. Ezúttal azonban úgy volt vele, hogy egy ír (kelta) zenei alapokon nyugvó rocklemezt készít. A korong külön érdekessége, hogy dobok helyett dobgépet alkalmaz. A lemez az Over The Hills And Far Away szerzeménnyel indul, ami anno úgy volt, hogy barátjával, Phil Lynottal közösen játszotta volna ezt a nótát, csak hát ez sajnos már nem jöhetett létre. Nem megyek végig a lemez dalain, hiszen mind kiváló szerzemény, de vétek lenne említés nélkül hagyni a The Loner, vagy sokak által csak Magányos-ként ismert instrumentális gyöngyszemet.

A kelta világ felé tendáló folytatás, a ’87-es Wild Frontier dobgéppel készült dalai okán kissé felemásra sikeredett az erőtlen hangzás miatt, de dalok tekintetében ez is jól eltalált anyag volt, amely megerősítette Gary pozícióját az európai rockszíntér első vonalában. A turné stockholmi állomásán egy zseniális koncertvideó is készült, amit valamiért sosem konvertáltak át hivatalosan VHS-ről DVD-re, mindenesetre az igazi fanok között azért komoly respektje van a bootleg verziónak is. Mindent egybevéve a lemez rögtön magával ragadja a hallgatót, de bátran ajánlom a többi munkáját is a zseniális szerzőnek. Mert bizony a szólólemezein nem csak gitározik és énekel, hanem a dalok többségének szülői atyja is. Egyedi gitárjátéka kellemes pillanatokat szerezhet minden igényes zenehallgatónak.