Első találkám egy japán metal zenekarral (na persze nem személyes találkára gondolok) valamikor a 80-as évek végén volt, mégpedig A Heavy Metal kedvelőinek című akkortájt igen népszerűnek mondható rádióműsor jóvoltából. Ha emlékezetem nem csal, Adorján Ágnes volt a műsor szerkesztője, arról pedig lövésem sem volt, hogy miért éppen a Loudness 1986-ban kiadott Lightning Strikes albumát vette górcső alá, én mindenesetre startra készen álltam a magnóm „play” gombja fölött, hogy a beharangozott információk elhangzása után teljes egészében rögzíthessem az albumot. Emlékszem, zeneileg nagyon megfogott a muzsika, ellenben Minoru Niihara hangjától a falra tudtam mászni. Amúgy sem rajongtam a magas sikolyokért, de itt a frontember „japánosan angol” kiejtése még furcsábbá tette az összképet. Persze megjegyeztem a banda nevét és mit ad Isten, az 1989-es Soldier Of Fortune lemezen Niihara helyett már az amerikai Michael Vescera énekelt. Meggyőződésem, hogy a banda legjobb lemezét készítették el vele (pedig piacra dobtak pár tucat albumot).
A Soldier Of Fortune pedig arra ösztökélt, hogy picit ássam magam mélyebbre Japán metalos bugyraiban. Internet hiányában el sem tudjátok képzelni milyen lehetetlennek látszó küldetésbe fogtam. Hála az akkor igen erős nyomtatott sajtónak (na és persze a szomszédnak, aki kamionozása során mindig meglepett valami fajin külföldi metal magazinnal) szép lassan szert tettem néhány japó bandanévre. Ilyen volt például a 44 Magnum, akikről az a hír járta, hogy 1977-es alakulásukból kifolyólag ők számítottak Japán első Heavy Metal zenekarának. A Loudness már említett Soldier Of Fortune lemezével azonos évben jelent meg nekik is egy új kiadványuk, ez volt a Still Alive.
Annyira nem volt szerencsém, hogy Adorján Ágnes ezt is beválogassa valamelyik műsorába, de hála a Solaris lemezboltnak, egy üres magnószalag és némi zsebpénz ellenében hamar hozzájutottam a lemez másolatához.
Már a nyitó Take Me To You Heart képében sodró lendület kerített hatalmába. Amolyan európai ízű speedeléssel nyitottak a srácok, de ahogy a Loudness esetében Niihara hangja, így itt Tatsuya Umehara orgánuma is kiakasztott. Ezek a japánok csak úgy tudnak énekelni, ha valaki jól megszorongatja a mogyoróikat? Még szerencse, hogy vokál-gazdag a dal, így kevésbé idegesítő a frontember hangja. A Because hatalmas váltás, számomra pozitív értelemben. Itt már Amerika dominál és olyan bandák, mint a Dokken vagy a Stryper. Igazi dallamorgia, remekül felépített gitárszólóval a közepén, kiváló refrén, dús vokálok színesítik a dalt. Tatsuya “Paul” Umehara sikolyával indul a Too Vain, de mivel időközben kinyomoztam, hogy ő a 44 Magnum szellemi atyja, így megfogadtam, hogy többet nem „bántom” szegényt. Mert tény és való, remek muzsikusokat állított csatasorba.
Egyébként a banda pont eme lemez megjelenése után bedobta a törülközőt. A döntés miértjére nem találtam magyarázatot, azt nem gondolnám, hogy a lemez sikertelensége vette rá a tagokat, elvégre teljesen vállalható a Still Alive. Mindenesetre jó sokáig tartott a hallgatás, az idén augusztusban visszatérő Ignition albumig csupán különböző válogatás- illetve koncertlemezeket jelentetett meg tőlük a lemezkiadó cég. Az Ignition lemezhez ezidáig még nem volt szerencsém, mint ahogy a Still Alive albumon kívül más 44 Magnum alkotásról sem tudnék nyilatkozni. Hiába, ha már japán metal, akkor nekem százszor inkább Loudness, mint 44 Magnum, de azért nem árt ismerni Japán első számú heavy metal zenekarát sem. Egy próbát mindenképp megérnek.
Dalok sorrendje:
01. Take Me to Your Heart (03:55)
02. Because (03:52)
03. Too Vain (04:12)
04. Still Alive (04:50)
05. Whiskey (04:19)
06. Route 2-4-6 (03:47)
07. Evil Hero (02:55)
08. Killer (04:34)
09. Love Me Tonight (04:05)
10. I’ll Show Me the Way (03:27)
11. Don’t You Wanna Know (04:42)
12. Four Years Gone (03:51)
A banda tagjai:
– Hironori “Ban” Yoshikawa / basszusgitár
– Satoshi “Joe” Miyawaki / dob
– Satoshi “Jimmy” Hirose / gitár
– Tatsuya “Paul” Umehara / ének
Pontszám: 6/10
