A Rockmaraton harmadik, vagyis hétfői napja többnyire a nagyszínpad környékén telt, hiszen ott voltak a nap leginkább várt zenekarai. Nem sokkal az után, hogy megérkeztem a fesztiválra, néhány ismerősöm dicsekedve jött oda hozzám azzal, hogy megnyerték azt a játékot, ahol guminőt kellett kimenteni a vízből. A szervezők idén is gondoskodtak arról, hogy a rockerek ne unatkozzanak a felkelés pillanatától a koncertek kezdetéig sem. Az Off-Rock tanyán szeretettel várják a társasozni vagy olvasni vágyókat, a tavalyihoz hasonlóan folyamatban van az Arcvadász névre keresztelt játék, a sportosabbak tollasozhatnak, részt vehetnek kötélhúzásban, vagy röplabdázhatnak a strandon. Reggel kilenc órától még filmet is vetítenek. Épp ideje volt már ezt is megemlíteni, hiszen az esemény nem csak a koncertre járásról, hanem a sokrétű szórakozásról is szól.
De rátérve az est fénypontjaira, a koncertekre, az első, melyet megnéztem, a Dying Wish volt. A sátor felé közeledve és a jó kis dallamos énekhangot hallva nem éppen arra a látványra számítottam, ami elém tárult. A frontember nem volt az a kifejezetten színpadi jelenség, de a hangja fantasztikusan szólt. Mellesleg fiatalabb zenészekre számítottam, de ez nem jelent semmit. Az énekes megjelenését még az is érdekessé tette, hogy furcsa mód szüntelenül átölelte a mikrofonállványt, mintha az valamiféle biztonságot nyújtana neki. Az, mondjuk, az én véleményem szerint nem éppen dicséretes, hogy kifejezetten szimfonikus-metál zenét, sampler segítségével és nem élő billentyűssel játszanak, de alapvetően tetszett a zene.
Viszont átkellet, hogy menjek a nagyszínpadhoz, hiszen kezdett az a svéd együttes, akiket ugyan még sose láttam, még csak nem is hallottam, de iszonyúan kíváncsi voltam rájuk, ők pedig a Månegarm. Tanúja voltam már a beállásuknak is, mikor a frontember kiállt a színpadra, hogy egy kis énekkel beállíttassa a mikrofont. Eleve az a pár hang elbűvölt, amely kijött a kissé viking kinézetű szőke skandináv arany torkából. Hozzá hasonlót a Skálmöld egyik koncertfelvételén hallottam, amikor a billentyűs a capellával indította a szimfonikus nagykoncertet. Visszatérve a Månegarmra, végre láthattunk egy-két díszt is a színpadon, például a mikrofonállvány egy rúnaírásos falapból volt kialakítva. Ez már egy kicsit hasonlított arra, amit napok óta vártam a töménytelen mennyiségű thrash és punk után, hiszen itt a dallamos zene mellé a dallamos ének csak kicsit, olyan vikingmetálosan volt morgós, és csak itt-ott tarkította hörgés. A frontember végig morcos, harcias arccal állt velünk szemben, nagy terpeszben nyúzta a gitárját, hogy még keményebbnek tűnjön. Néha elmozdult a helyéről, és szőke haját sem felejtette el rázni. Mikor éppen nem énekelt, nem is láttunk mást. A pogány skandinávokhoz hűen vallási témákat választanak, nem meglepő, hogy szól daluk Odinról is. Ha jól belegondolok, ők voltak az elsők, akiket csodálattal tudtam bámulni.
Érdekes mód ők nem éppen az aznapi környezetükbe illő zenekar voltak, utánuk a szomszéd színpadon megkezdődött a black- és deathmetál őrület, nem is mozdultam el erről a környékéről. Megjelentek a fekete-fehérre festett arcú rajongók is, az este folyamán egyre több. Az Offline pitet a Bornholm uralta egy órára. Még novemberben, a Cradle of Filth előzenekaraként ismertem meg őket, és már akkor is elbűvölt az, ami most is: a letisztult, hamisítatlan blackmetál-hangzás, és Sallai Péter nyugodt tekintete, kifejezéstelen arca. Bár nekik arcfestésük nincs, jelmezük azonban igen. Barnás színű, sok csatból és szíjból összeállított fellépő ruhájuk, amiben éppen az a nagyszerű , hogy nem visznek túlzásba semmit mégis látványos. Annyira makulátlan, amit a Bornholm művel, hogy az emberben semmi sem kelt hiányérzetet előadásukat átélve. Itt, a Rockmaratonon a kedvünkért eljátszottak egy dalt, melyet már tíz éve nem lehetett tőlük élőben hallani.
Nem csoda, hogy a Belphegornál igyekeztem az első sorban helyet foglalni, ez sikerült is középtájt. Sajnos az osztrák csapatot olyannyira ritkán lehet elcsípni hazánkban, hogy a legutóbbi magyarországi koncertjük 2011-ben, azaz öt évvel ezelőtt (!!!) volt esedékes. Ennek a kellemes meglepetésnek ellenére is, melyet a fellépésük híre okozott, – hiszen a koncertjét lemondó Shining helyét érkeztek betölteni. A várva várt együttes intrója iszonyúan hosszú volt, szerintem nem mondok sokat a tíz perccel sem, szóval igencsak húzták az idegeinket. Kezdő showelemként felhoztak egy füstölgő kupát a dobok elé. Felismertem, ez volt az, amelyiktől majd’ megfulladtam az öltözőjük mellett állva, el sem tudom képzelni, ők hogyan bírták, akik egy apró helyiségben öltöztek azzal az izével. Lekerültek a takarást szolgáló zsákok a csontkupacokról is: a színpad előterében kétoldalt kosfej tetejű díszek, a háttérben a dobok mellett pedig emberfej tetejű csontoszlopok növelték a színvonalat. Végre előkerültek a Művész Urak is, nem is akárhogy felöltözve. A Bornholmétól jóval vadabb bőrszerelést hordtak, nadrágjukat töltényhüvelyes öv díszítette. A hörgős-gitáros frontember, Helmuth Lehner arca fehér alapon totál véresre volt kenve, míg a többieknél előfordult a vér mellett a fekete is. Nekem kifejezetten tetszett, amit a fekete festék a basszeros Serpenth tekintetével művelt. A Belphegor-koncertet nemhogy a fesztivál, de életem egyik leglátványosabb fellépésének nyilváníthatom. Fantasztikus volt az összhang a zenészek között, ilyen koreográfiát még talán nem is láttam. Ugyan a tapasztaltabb rajongók által várt pirotechnika elmaradt, azonban a show füstben igencsak bővelkedett. A frontember két szélén álló gitáros és basszusgitáros egyszerre léptek fel egy-egy emelvényre, amelyek egyszerre kezdtek el füstöt zúdítani rájuk alulról. Egy csuklyás alak is belépett a képbe talán egy dal erejéig, a kezében tömjénfüstölőt lengetett. A Lucifer Incestus című örökzöld előtt néhány rajongó frappánsan a „Lucifer” nevet kiáltozta. Helmuth sokszor úgy forgatta a szemeit, hogy azoknak csak fehérje látszódott. Igen, éppen elégszer tette ezt ahhoz, hogy észrevegyem. A brutális, körkörös fejmozdulatot igénylő headbangelés közben néha Serpenth is belehörgött a mikrofonjába vokálozásképpen, nagyon jól kiegészítették egymást. Valószínűleg saját hangtechnikussal érkeztek, mert érzékelhetően jobb volt a hangzás, mint bármelyik más zenekarnál, emellett a fénytechnika is zseniálisnak bizonyult.
Őszintén elmondhatom, hogy ugyan eddig is hajlottam a black- és deathmetál felé, de a Belphegor annyira megszerettette velem ezt a műfajt, hogy szívesen elmennék még több ilyen együttes koncertjére, sőt, ez akkora élmény volt számomra, hogy ha véletlenül csak a környező országokba téved az osztrák banda, akkor is megszervezném, hogy eljussak a fellépésükre. A Belphegorral nem sokkal a koncert után találkozni is lehetett a nagyszínpad mellé állított kis sátorban, ahol körülbelül egy órán keresztül dedikáltak.
Még a Behemothnál is elfoglaltam a pozíciómat, mivel ez a death csapat volt az, akiket a legjobban vártam a nap folyamán, bár tudtam, hogy az előzőt nehéz lesz felülmúlni. Meg kell említenem, nem éppen szerencsés két ennyire hasonló együttest egymás után szerepeltetni, már csak azért sem, mert az összezavarodott rajongók azt sem tudták, mit üvöltsenek: néha Behemoth helyett Belphegor sikerült, és fordítva. Itt figyelembe kell venni, hogy az egyik iránt rajongók általában szeretik a másikat is.
A vászon átcserélődött az egyszerűbb, fekete alapon fehér logóra. Most sem csapdosták szüntelenül lángnyelvek az eget, bár a műsor úgy kezdődött, hogy Nergal két kis fáklyával a kezében állt színpadra. Persze ez lehet, éppen elég is volt, mert mint később az egyik személyzeti embertől megtudtam, az a merész mozdulat, hogy a frontember a lángoló eszközöket lazán a padlóra hajította, majdnem felgyújtotta az egész berendezést. Az is hasonlóságnak tudható be, hogy Nergal is lengetett tömjénfüstölőt, méghozzá a Messe Noire című dalnál, továbbá Behemothéknál is a basszusgitáros tölti be a háttérvokalista szerepét. A csirkeláb-nyaklánc kihagyhatatlan kellék volt, a tagok vért is köpködtek, mégis úgy gondolom, nem tudták látványban felülmúlni az előttük játszó kollégákat. Ettől függetlenül maga a koncertélmény jó volt, és még kellemesebbé tette, hogy az ő számaikat jobban ismertem, mint a Belphegoréit. Nem maradhatott el az Ora pro nobis Lucifer és a Ben Sahar. Az egyik monumentálisabb showelem az volt, hogy a háttérben elterülő hatalmas vászon lehullott, és alóla előkerült egy ugyanolyan, csak fehér alapon fekete. Mindez oly hirtelen történt, hogy kissé megijedtem, szóval megtette azt a hatást, amit szántak neki. A koncert végeztével Nergal nem is dobhatta volna jobb helyre a pengetőit, a jelentős része a színpad és a kordonok között maradt, a sűrű fűben. Újra megtapasztalhattuk, mint ahogy már más zenekaroknál is, hogy ez a távolság túl nagy, és nem a zenészek dobnak bénán. Láttam egy ilyen pengetőt, Nergal valamit megpróbált belekarcolni, még mielőtt szétosztotta volna hívei között. Talán a saját neve szerepel rajta, talán egy sátáni amőba, de lehet egy rejtjel, amely megidéz egy démont.
Ha megkérdeznének, én azt mondanám, eddig a hétfői volt a Rockmaraton legjobb napja, ezen az estén gazdagodtam a legtöbb pozitív élménnyel.
FotóK: Szapy-Rockerek.hu
További képek a napról ITT!
