Vannak azok a bulik, amiért éveket várnak a rajongók, hiszen olyan csapatok koncertjeiről van szó, akiknek magyarországi fellépései ritkaságszámba mennek. Akármennyire hihetetlen, egyre több ilyen hazai zenekar van. Vagy egyszerűen a csapat már nem aktív, és csak hébe-hóba állnak össze egy-egy fellépés erejéig, vagy a sors külföldre vetette őket, és határainkon túl terjesztik a rock igéit, esetleg a tagok már inkább más projektekben lelik mindennapi örömüket. A szombati Black-Out koncert igazából minden kategóriába beleesik, hiszen a Kowa, Csányi fivérek, Fehérvári Attila nevével fémjelzett csapat elég régóta nem aktív szereplő a könnyűzenei életben, ráadásul mindenkinek megvan a maga másik zenekara, ahol tevékenykedhet, Fehérvári Attila ráadásul a Special Providence-szel világszerte terjeszti azt, hogy Magyarországon is él, és egyre jobban teret nyer az igényes progresszív metál.
Nem volt hát kérdés, hogy az évenkénti egy koncertre, amit a 90-es évek egyik legikonikusabb hazai csapata ad, kötelező elmenni. A Black-Out neve egyenlő annak a zenének a fogalmával, amit mindenki hallgatott kortól és nemtől függetlenül, aki a szex-pia-r’n’r szentháromságon kívül mást is akart hallani dalszövegként az akkori rock világban.
Ennek megfelelően szép számú közönség gyűlt össze a Barba Negrában, akik az előzenekarként fellépő punk-rockos Lucy-t is tapssal díjazták. A négy, energikus srácból álló csapat rendesen felszántotta a deszkákat. Igaz, elég nagy stílusbéli kontraszt volt köztük és a BO között, de azt semmiképp sem mondanám, hogy nem tudták megadni az est alaphangulatát.
Tíz után egy kicsivel az addigra szinte teljesen megtelt Barba Negrában aztán elkezdődött az, amire mindenki várt. A Még Egyszer „sámáni” világával elindult a másfél órás tánc és megőrülés.
Igazi slágerparádévá kerekedett az este. Az olyan nagy klasszikusok mellett, mint a Fekete-Kék, a Szabadlábon, a Gyönyörű Zombi vagy a Spirál, különlegességként azt kaptuk, hogy igen sok tételt kaptak elő Kowáék a legutolsó sorlemezről, a Radioaktívról. Személy szerint ennek nagyon örülök, még ha a klasszikus BO kultuszba nem is fér be ez a lemez. A Radioaktív annak a tökéletes példája, hogy a 2000-es években megújuló és egyre inkább a mainstream média felé sodródó rockvonalban is lehet olyat alkotni, ami friss, halad a korral, mégis benne van a nyoma annak, ami különlegessé tette a Black-Outot a 90-es években. Az „Ami vagy”, a „Ragadozó”, a „Tetovált Sorszám” azért megszokott a koncerteken, de hatalmas meglepetésemre és legnagyobb örömömre előkapták a „Napot” is, ami személyes kedvenc, ráadásul az utóbbi időkben nagyon közel is került hozzám.
Tűnhet ajnározásnak, szubjektív véleménynek, de aki ismer, az tudja, soha sem voltam az a BO fan, aki hetekig le sem jön a lemezekről, aki teli torokból énekli végig az összes dal összes sorát koncerteken. Mégis úgy éreztem magam ezen a koncerten kicsit, mint egy tini, akinek mindegy, mi, csak party hangulat legyen. Ez a zenekar a 90-es években úgy vált a hazai élet legfontosabb grunge zenekarává, hogy igazából sosem voltak azok. Az ezredforduló után úgy újultak meg, hogy mégis megmaradt az, amitől a BO az BO. Ez pedig nem más, mint a szöveg, és az érzés, amit ők adnak. Minden kétséget kizáróan Kowa az egyik legjobb dalszövegíró ebben az országban. Mindegy, ki vagy, vagy honnan jöttél, meg fog érinteni legalább egy dal, amit úgy énekel a színpadról, mintha kifejezetten Neked szólna. Szabi, Zoli és Attila pedig úgy tolja ez alá a laza, ugyanakkor mégis technikás rock’n’rollt, hogy ha nem táncolsz vagy őrjöngesz, csak figyeled őket, akkor leesik az állad.
Nincs már olyan, hogy Black-Out, az évenkénti egy koncert sajnos nem nevezhető egy normális zenekari működésnek. Mégis , vagy éppen ezért, évről évre mindenki egyre jobban várja azt az egy szombat estét, amikor ugrálhat a Spirálra, amikor feszülhet a bőrén az a bizonyos Tetovált Sorszám, ami mindannyiunkon ott van, akit valaha csak egy kicsit is megfogott a Black-Out.
A négy zenész nem járja már együtt az országot, nincsenek bulik hetente, viszont ezen a szombaton, ahogy tavaly is volt, és ahogy remélhetőleg majd jövőre is lesz, hatalmas bulit csaptak, amit kár lett volna kihagyni.
Nosztalgiáztunk, buliztunk, újra fiatalnak éreztük magunkat. És habár múlnak az évek, mindannyian csak öregszünk, ezen az egy estén minden olyan volt, mint régen, 1993-ban a kezdetekkor, Fekete és Kék……
Fotók: Mahunka Balázs
