Scream for me Transsylvania! Színpadon az Iron Maiden minden bizonnyal meglepte a a kolozsvári Polus Center parkolójában vasárnap összegyűlt több mint 20 ezer nézőt, hogy az Iron Maiden a 21 órára időzített koncertje tíz perccel hamarabb elkezdődött, hiszen a rockkoncerteknek majdhogynem kötelező tartozéka a későbbi kezdés, a rajongói várakozás fokozása, hogy aztán annál nagyobbat durranjon a show. Az egyszeri rocker akár azt is gondolhatná, hogy a „bácsikat” – a Maiden minden tagja jól túl van az ötvenen – alaposan felkészítik, beoxigénezik a koncert előtt, majd „felteszik” a színpadra, a műsor után meg levezető kezelést kapnak. Nos, talán vannak ilyen zenekarok is, hiszen a rock’n roll világában eltöltött hosszú évek általában megviselik az 1970-es éveket sikeresen túlélő művészeket, a brit hatost azonban nem ilyen fából faragták.
Az Iron Maiden alig pár órát töltött Kolozsváron – két órával a koncert előtt érkeztek repülőgéppel, majd egy órával a show után el is repültek -, ez azonban tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy megmutassák, hogyan kell 2010-ben klasszikus heavy metalt művelni elképesztően professzionális, magas színvonalon.
Amikor az előzenekar Cargo levonulása, és a drámai hangzású intro után Bruce Dickinson énekes, Steve Harris basszusgitáros, Dave Murray, Adrian Smith és Janick 
Gers gitárosok berobbantak a színpadra, Nicko McBrain pedig elfoglalta trónját a dobdzsungel mögött, a nyitódalnak kiválóan alkalmas The Wicker Man riffjeinek első néhány másodperce után nyilvánvalóvá vált, hogy nem mindennapi műsor kezdődik. Annak ellenére, hogy a Maiden nem az 1980-as években született nagy rockhimnuszaira építette az idei turnéját, a kolozsvári koncerten pedig javarészt az éppen azokon a dalokon felnőtt harmincas, negyvenes, sőt, ötvenes korosztály képviseltette magát. Sorra jöttek a dalok a 2000 után született nagylemezekről, köztük a Brave New World, a Ghost of The Navigator, Blood Brothers, a No More Lies, vagy az El Dorado az idei, The Final Frontier című nagylemezről, közben azonban felhangzott a harminc évvel korábban született Wrathchild is. Aztán a Fear Of The Dark nyitó ütemei megnyitották az időalagutat a múltba, következett az Iron Maiden, majd a ráadásban a The Number of the Beast, a Hallowed be Thy Name és a záró Running Free.
A nem éppen tökéletes hangosítás, és a kissé bárgyú díszlet sem tudott rontani a Maiden nyújtotta show minőségén. A hihetetlen formában levő, energikus Dickinson majd két órán át rohangászva és pózolva mutatta meg, hogyan énekli a nagyívű dallamokat egy kivételes tehetségű metalénekes ötven fölött is. A rövidnadrágos Steve Harris természetesen a kontrolládára feltett bal lábbal, hangszerét puskaként a közönségre fogva, vagy a színpad másik végébe átsprintelve ontotta utánozhatatlan galoppozó basszusfutamait. A színpadon általában nem sokat mozgó Dave Murray is bebizonyította: ráncosodó kezével képes még azonnal felismerhető gitárszólóit előcsalogatni a Stratocasterből, Adrian Smith szerénységével pedig gitárkezelési virtuozitása áll éles kontrasztban. A harmadik gitáros, Janick Gers nem fogta vissza magát, szólói és zsonglőrködései elválaszthatatlan részei voltak a műsornak. A nagy termetű Nicko McBraint csak a kivetítőkön, majd a koncert végén láthatta a közönség, hiszen egyébként csak a dobverők villanása és a döngölő ritmusok jelezték, jelen van és püföli óriási dobfelszerelését. Nem hiányzott a színpadról a szörnyalak Eddie sétálása, és a The Number of the Beast alatt fenyegetően imbolygó ördögalak sem, őket azonban inkább a show egészségesen önironikus elemeinek szánták.
Az Iron Maiden nem egy kivénült, megfáradt, régi babérjaiból élő zenekar. A kolozsvári koncerten is bebizonyították: harminc év után is képesek hitelesen, lelkesedéssel, jó értelemben vett profizmussal, összeszokottan és könnyedén minőséget nyújtani a közönségnek. Nyoma sincs erőlködésnek, sztárpózolásnak, önimádatnak, egyetlen céljuk van csupán: alázattal és tisztelettel előadni műsorukat, eljátszani dalaikat. Ezt pedig nagyon tudják.
Dicséret illeti a szervezőket is, hiszen a közönség be- és kiléptetése, ellátása harapni- és kortyolnivalóval, civilizált érkezésének és távozásának biztosítása majdhogynem kifogástalan volt.
Szerző: Fall Sándor, Kronika.ro
