Bruce Dickinson neve önmagában garancia arra, hogy egy jó buliban lesz részünk. Az Iron Maiden frontembere ugyanis valami olyat tud a hangjával, így közel hatvanhat évesen is, amit kevesek. Egyszerűen nem öregszik, nem hibázik. Ráadásul akkor sem amikor beteg, de erről majd kicsit később. The Mandrake Project címmel március elején jelent meg a legendás énekes hetedik szóló lemeze, és mivel klasszikus értelemben véve szóló lemezeinek turnéjával harminc éve volt utoljára Budapesten Dickinson, így várható volt, hogy közel teltház fogja várni az énekest a Barba Negrában. A szombat esti kellemes időjárásban kb ötezer ember várta, hogy 1994 után újra Budapesten adjon koncertet a világ egyik leghíresebb metál énekese, de előbb a hazai underground szcénából ismert Divideden volt a sor, hogy bemelegítse a nagyérdeműt.
A nyolcvanas évek AOR és Glam vonalát az erősen HD alapú modern metállal megszínesítő budapesti csapatnak azért nem volt könnyű dolga a zömmel azért a NWOBHM-on szocializálódott hallgatósággal. Főleg nem úgy, hogy Jósa Tomiék harminc perces produkciója alatt legalább háromszor adta meg magát az a fránya technika. Ennek ellenére azért arra nem lehetett panasz, hogy ne tett volna meg mindet a csapat, és a hatalmas deszkákon is sikerült azért egy pörgős, a közönség igényeket kiszolgáló showt csinálni, amiért megérdemelten járt a taps a szett végén.
Pontban nyolc órakor aztán színpadra robbant Bruce Dickinson és aktuális zenésztársai. Phillip Naslund és Chris Declercq gitárosok, a ritmusszekcióban Tanya O’Callaghan basszeros és Dave Moreno dobos, illetve Mistheria billentyűs alkotta még a csapatot. Ugyan a színpadkép messze állt az Iron Maidennél megszokottaktól, de ez abszolút nem is hiányzott ezen az estén. Értelemszerűen Dave Moreno dobost leszámítva a többi öt zenész úgy szántotta fel a színpadot, mintha életük első koncertje lett volna és nagyon szerették volna bizonyítani, hogy nekik igen is színpadon a helyük. Pedig egyikük sem pályakezdő már. Főleg nem Bruce Dickinson, aki jövőre már az ötven éves turnéra készül az Iron Maidennel, mégis úgy rohangált fel alá a színpadon, hogy én már attól elfáradtam, hogy néztem őt. És tette ezt úgy, hogy nem volt százszázalékos formában. Saját bevallása szerint ugyanis valami betegséggel küzdött, ami biztosan komolyabb egy egyszerű megfázásnál, hiszen időközben az utánunk következő bukaresti koncertet már le is mondta a zenekar. Na ehhez képest viszont a Barba Negrában kaptunk egy minden tekintetben hibátlan műsort. Abból, hogy Bruce beteg csak annyi látszott, hogy néha-néha hátra ment a szinti állvány mellé orrot fújni. De amúgy meg ember legyen a talpán aki megmondta volna a hangjából, hogy főhősünknél valami nem ok. És itt kanyarodnék vissza a bevezetőben írtakhoz: “valami olyat tud a hangjával , amit kevesek”. Mert az, hogy valaki betegen ezt lehozza így, az abszolút egyedülálló. Mindent kiénekelt, nem alibizt el, közben fel-alá rohangált a színpadon, dobolt a neki külön felállított tamokon, illetve lenyomott egy teremin szólót. Igen teremin szóló.. Ez annyira volt váratlan, hogy igazából zseniálisan bele illett a nagy egészbe.
A hangszeres kíséret is patikamérlegen kimért volt. Az, hogy a teljes zenekar is vokálozott mellette pedig csak tovább emelte az amúgy sem alacsony lécet. Ezekhez még azt is hozzátehetjük, hogy szombaton a Barba Negra is jelesre vizsgázott, kiváló minőségben szólalt meg Bruce Dickinson koncertje alatt a hangcucc. A közönség világszínvonalon teljesített, nem állt le egy pillanatra sem, hömpölygött a zenével és énekelte végig a dalokat elejétől a végéig. Ezek egyben pedig egy olyan sodró lendületű bulit adtak, hogy nagyon hamar elrepült az a bő másfél óra amit játszottak. Simán el tudtam volna hallgatni és nézni még egy órát. Persze így sem panaszkodom, mert ez így volt kerek és tökéletes. Gyors pörgős dalok, énekelhető refrének, zenészek akiken látszik mennyire élvezik, hogy a színpadon lehetnek, no meg Dickinson aki ismét bizonyította, hogy miért az egyik, hanem a legjobb metál énekes még mindig a szakmában.
És akkor jöjjön a csupa csúcspontokból álló koncert számomra valódi extázisba hajló csúcsa. A Tears of the dragon. Mindig is tudtuk, hogy ez a dal az egyik legszebb ballada amit írtak, de ahogyan ez megszólalt élőben, miközben ötezer ember üvöltötte túl a zenekart…Libabőr. Csak álltam ott, néztem és komolyan megkönnyeztem amit láttam, s hallottam…. örökké felejthetetlen élmény marad..
Köszönöm a Live Nation-nek, hogy elhozták nekünk ezt a produkciót, a közönségnek, hogy olyan hangulatú bulit varázsoltak, amire mindig emlékezni fog szerintem a zenekar is, na meg Bruce Dickinsonnak és zenekarának is, hogy betegen is lehozták azt a bulit ami biztos, hogy az év végi toplistákon nagyon előkelő helyen fog szerepelni.
Beszámoló és képek: Kieron
További képek Bruce Dickinson bulijáról IDE KATTINTVA
A Divided koncertjéről pedig IDE KATTINTVA
