A Tankcsapda zenekar frontemberével, énekes-basszusgitárosával, Lukács Lászlóval beszélgettem az idei Mosonmagyaróvári Nyári Fesztiválon, ahol a Szent István Napok alkalmából adtak nagysikerű koncertet a rajongóknak. A beszélgetés Középpontjában, a hamarosan megjelenő új lemez, a közönség és a médiumok majd a zenélés, mint életforma állt.
Hogy értékeled az idei nyarat?
Azt szokták mondani, hogy augusztus huszadika után vége a nyárnak, de nem hiszem, hogy ez így van. A Tankcsapda számára még biztos nincs, mert a tavaszi nyári turné egészen szeptember közepéig tart. De válaszolva a kérdésre, a nyár úgy zajlott, ahogy szokott. Amikor nem koncerteztünk, akkor a stúdióban dolgoztunk, csináljuk az új lemezt. A szónak a jó értelmében véve, munkás nyárnak jellemezném.
Hogy folynak a munkálatok az új lemez körül?
Október végén jelenik meg az új lemez. A zenei részek rögzítése megtörtént, még az éneklést kell befejezni. Körülbelül 6-8 munkanap van hátra, ami a feljátszást illeti. Ez után történik majd a munka technikai része a keverés, masterizálás, az az a végső „formába öntés”.
Egy lemezkészítésnél adódhatnak új helyzetek, vagy van már egy kialakult rutin?
Én azt gondolom, hogy ez pont olyan, mint az életben bármi más feladat. Ha ezt a kérdést, egy focistának tennék föl, hogy vannak-e meccsek között különbségek, akkor azt mondaná, hogy vannak, annak ellenére is, hogy minden meccsen, focipályán kell játszani, a bíró vezeti a játékot, és a másik csapat kapujába kell rúgni a labdát, de mégis más minden mérkőzés, és ez hasonlóképpen van az élet más területein is. Tehát mi 23 év alatt úgymond megtanultunk stúdióban dolgozni, van már egyfajta rutin, ha úgy tetszik, de minden egyes lemez új kihívást hordoz magában. Nem csak zenei, hanem technikai értelemben véve is. A Tankcsapda lemezek megjelenése között, általában eltelik két-három év. Ez alatt az idő alatt a technika rengeteget fejlődik és ezzel a fejlődéssel élve igyekszünk elkészíteni az új lemezeinket. Mindig vannak újabb és újabb technikák, nem csak hangzásilag meg zeneileg, hanem gondolkozásmódban is. Azt gondolom, hogy ezt az új lemezünk is híven fogja tükrözni. Így lesz egyszerre mai és klasszikus is az új Tankcsapda lemez.
Sokszínű zenekar vagytok, és ahogy mondtad, két-három év alatt változnak a dolgok. Az új lemez mennyire lesz hasonló, vagy eltérőa „Minden jót” –tól?
Nehéz ezt megítélni egyelőre. Egyrészt, mert most nagyon is benne vagyunk a sűrűjében, másrészt pedig a saját dalainkról, a saját „gyerekeinkről” van szó, ha úgy tetszik, és az ember gyerekei általában mindig szebbek, mint a szomszéd gyerekei, ezért nehéz ezt megválaszolni. Minden Tankcsapda lemez más volt valamiért és ebbe a sorba kiválóan beleillik majd az új lemez is. Ez sem lesz olyan, mint bármelyik másik korábbi, illetve a szónak abban az értelmében, hogy „tankcsapdás” lesz-e vagy sem, nagyon is „tankcsapdás” lesz. A szónak a másik értelmében pedig, hogy lesz-e rajta újfajta hangzás, vagy hangulat, vagy az a fajta frissesség, ami a zenekar lemezeire mindig is jellemző volt, reményeim szerint ezen a lemezen is abszolút nyomon követhető lesz.
Vannak megérzéseid ilyenkor, hogy egy-egy számból sláger lesz-e?
Van, amikor igen, van, amikor nem. Volt már rá példa, hogy egy-egy elkészült dal, amelyről adott esetben már a próbahelyi fázisában azt gondoltuk, hogy működni fog, és valóban úgy lett, volt olyan is, amiről azt gondoltuk, és nem úgy lett, és voltak olyan dalok is, amikről nem gondoltuk volna, és mégis az lett. De egyébként a dalaink nem a „legyen sláger” célból születnek. Mi ebből a szempontból, ebben az értelemben amatőr zenekar vagyunk és nem profi zenekar, ha ezt a vonatkozását vesszük, vagyis nem tudunk direkt olyan dalt írni, ami tuti sláger lesz… Szerintem az új lemezen lesznek olyan dalok, amik megragadnak az emberek fülében, de a dalok túlnyomó részének a hangzása és hangulata, inkább a zenekarnak a markánsabb, a karcosabb, a nyersebb vonalát fogja tükrözni. Ilyen értelemben véve, közel sem lesz olyan laza, mint az előző lemezünk, sőt!
Szokott benned lenni egy kis félsz, hogy hogyan fogadja majd a közönség a megjelenő lemezeket vagy dalokat?
A kritika nagyon fontos dolog. Nem csak magunknak játszunk, hanem az embereknek is, akik kíváncsiak minderre, ezért fontos, hogy mit gondolnak arról, hogy mit csinálunk. Ráadásul, ha valaki egy alkotó, színpadra termett ember, abban kell, hogy legyen egyfajta egészséges magamutogatás, egy olyan érzés, hogy kíváncsi legyen arra, hogy az emberek mit gondolnak róla és a munkájáról. A kritika, akár pozitív, akár negatív de építő jellegű, az szerintem mindenképpen jó dolog! Jó az, ha mások elmondják a véleményüket. Éppen ezért van bennünk ennyi év meg ennyi lemez után is, egyfajta drukk, hogy mit fognak szólni az emberek. Ráadásul, most egy olyan lemezt készítünk, amiről azt gondoljuk, hogy nagyon jó lesz, már alig várjuk, hogy bemutassuk. Ha tehetném, már most egy gombnyomással elküldeném mindenkinek, hogy hallgassa meg. Tehát még inkább igaz az, hogy van bennünk egy felfokozott várakozás azt illetően, hogy mit szólnak majd hozzá az emberek. De azt gondolom, hogy ez természetes dolog, még ennyi év és ennyi lemez után is.
Mi a módja annak, hogy megnyerd a közönséget? Mi a legfontosabb, a zene, a szöveg, a megjelenés? Vagy ez mindenkinél más?
Összességében kell nézni a dolgokat. Külön-külön ki lehetne ragadni és lehetne vizsgálni a szöveget, a zenét, a megjelenést, a hangzást, a színpadképet, a közönséggel való kapcsolat minőségét vagy bármelyik részét a zenekarnak, de én azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egy zenekar sikeres vagy népszerű legyen, vagy ami még ennél is fontosabb, önmaga tudjon lenni bármilyen helyzetben, akár öt napja, öt éve, vagy ötven éve működnek együtt, ahogy például az Omega vagy a Rolling Stones, ahhoz az előbb felsoroltaknak egy egésszé kell összeállni. Hiába jó egy zene, hiába jó a szöveg, hiába jó az előadó, trendi a haja, és jó a színpadkép, ha az egész nem áll össze egy organikus és jól működő egésszé, akkor azok csak „klassz” részek maradnak. Megint csak a focit hozom fel példának, nagyon sokban hasonlít a rockzenéhez. Hiába válogatnak össze tizenegy kiváló játékost, ha nem azok tudnak megfelelően kommunikálni és egymásért, egymással egy közös célért küzdeni, akkor az csak tizenegy jó játékos, de nem egy jó csapat, és ez így működik szerintem a zenében is. A maga idejében minden egyformán fontos. Például, ha dalíró időszak van, olyankor kevésbé fontos az, hogy a próbahelyre menet meg vagyok-e borotválkozva, vagy sem. Amikor pedig koncert van, nyilván fontos a megjelenés. Vagy ha egy dal már ott van a kezünkben és el tudjuk játszani bármikor, akkor a próbahelyet „be lehet zárni” egy időre és lehet foglakozni egyéb, olyan tennivalókkal, amik a zenekar életét előrelendítik. Tehát időről időre tudni kell, minden munkafázisban mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni, és mire kevesebbet. Ha ezeket az arányokat jól eltalálja az ember, akkor alakulhat ki egy sikeres produkció.
Régen mennyire volt tudatos az az üzenet, amit közvetíteni akartál a közönségnek és ez mennyire tudatos most?
A közvetítés módja, vagy ha úgy tetszik a mondanivaló, most sokkal tudatosabb, mint a kezdeti években volt. Akkoriban az a „rúgjuk szét a ház oldalát” típusú ösztönösség, ami a zenekart jellemezte, az kellett ahhoz, hogy megalapozza a zenekarnak azt a fajta nevét meg népszerűségét, amire lehetett építeni később egy jóval tudatosabb munkát. Másrészt, ha még mindig úgy próbálnánk tenni és kinézni, mint ahogy huszonegykét évesen tettünk és kinéztünk, akkor magunkat csapnánk be. De ugyanakkora hiba az is, amikor egy huszonegykét éves tagokból összeállt friss zenekar, „világmegváltó” gondolatokkal és frázisokba fulladó szövegekkel operál, miközben ezeknek a gondolatoknak mögöttes hitele és háttere nincsen. Azt gondolom, hogy egy zenekarnak az életpályája meg az életíve, – főleg ha megér ennyi évet, mint például a Tankcsapda – akkor jó, ha az életének az adott szakaszában megéli és meg meri élni azokat a dolgokat, amiket az adott korszaka megkíván. Ha valaki tizenévesen bulizni jár a haverjaival, hétvégenként a helyi szórakozóhelyre, az teljesen normális dolog, és igenis meg kell élni. Ha az ember felnő, szülő lesz, akkor nyilvánvalóan abban a korszakban máshogy látja már a dolgokat, mint mondjuk gyerekkorában. Egy zenekar életében is ugyanolyan fontos, hogy tudjuk úgy élni az életünket és úgy tenni a dolgunkat, ahogy abban az időszakban kell.
Nagyon sokan szeretik a rockzenét. A médiumok valamiért mégis kirekesztik ezt a műfajt. Szerinted ez mitől lehet? Az emberek ízlése változott? Vagy talán nem lenne olyan keresett ez az irányzat?
Az emberek ízlése olyan amilyen. Az emberek ízlését a tömegtájékoztatás, a média maximálisan befolyásolni tudja. Ha az ember nem lát és nem hall semmit a tévéből és a rádióból, csak a világnak egy bizonyos oldalát, akkor esélyt sem kap arra, hogy megismerje a többit. Be van zárva négy fal közé, és ha a világa abból áll, hogy reggel felkel, este pedig lefekszik, akkor nem tudja, hogy van olyan is hogy „tengerpart meg pálmafák”. Ha nem hallja, hogy van ilyesmi is, akkor honnan is tudná? Értelem szerűen el sem tudja dönteni, hogy szereti-szeretné-e vagy nem, kell-e neki, vagy nem. Az hogy a média bizonyos műfajokat maximálisan dominánsként kezel, bizonyos műfajokat elnyom, vagy egyáltalán nem vesz róla tudomást, az nem csak a zenére igaz, hanem másra is. Ezzel nyilvánvalóan befolyásolja az emberek gondolkozásmódját, jó és rossz értelmében véve is. Ennek ellenére, azt gondolom, hogy az a fajta őszinte, ösztönös zene, amit mi is csinálunk, vagy bármilyen más szívből jövő dolog, előbb utóbb megtalálja a csatornákat azokhoz az emberekhez, akik fogékonyak arra az adott dologra. Ezért lehetséges az, hogy anélkül, hogy a rádió és a tévé öntené a rockzenét, mégis, a fesztiválokon vagy koncerteken sokan vannak. Az embereket ideig, óráig be lehet csapni, de hosszú távon megtalálják a nekik kedvező és az őket érdeklő dolgokat. Sőt, ha úgy élik meg mindezt, hogy nem a torkukon van lenyomva, hanem maguknak fedezik fel, az egyfajta plusz örömöt és kötődést jelent számukra. Ha jobban meg lennének osztva az arányok a műsorok tartalmát illetően, a rock zenekaroknak könnyebb lenne eljutni a közönséghez. Azonban – talán sokakkal ellentétben azt gondolom, hogy – a rockzene soha nem volt népszerű, még akkor sem, amikor egyénként az volt. Ha valaha a rockzene népszerű is volt, akkor is azok a zenekarok meg zenék voltak azok, akik ezen a műfajon belül, a laza, a pop vonalat képviselték. Az igazán kemény vagy szélsőségektől sem mentes rockzene soha nem volt széles tömegeket érintő. Egyszerűen a jellegéből fakadóan nem. Persze ha valamit az emberek elé tárnak, több az esélye annak, hogy megszeretik, mintha titkolnák.
Miért szeretsz zenélni? Volt annak idején valami konkrét oka, amiért elkezdted? Vagy ez jött magától? Változott ez azóta?
Annak idején tizenegykét évesen a kezünkbe vettük a tollasütőket és úgy tettünk, mintha gitároznánk, magnóról pedig ment a zene. Amióta az eszemet tudom, szeretem a zenét és szettem volna zenélni, zenész lenni. Ráadásul, aztán rájöttem, hogy ha egy fiú a kezében tart egy nagy gitárt, főleg színpadon, akkor az a lányoknak eléggé bejön. Aki azt mondja, hogy ez nem érdekli, és csak és kizárólag a zene szeretetéért áll a színpadon, az hazudik. (nevet) Szóval az a fajta vonzalom, ami engem a zenéléshez vezetett, és zenésszé tett, az évek során egy fikarcnyit sem változott. Bár én nem tartom magam zenésznek, a szónak abban az értelmében véve, mint amilyen értelemben zenész például Bach, Beethoven vagy Kocsis Zoltán, én csak egy gitáros énekes előadó vagyok. Ugyanolyan lelkesedéssel tudok ma is zenélni, több száz kilométer megtétele után is várni az esti koncertet, mint annak idején. Egész egyszerűen szeretek zenélni. Szeretem, ha megszólal a kezemben egy hang a hangszeren, szeretem azt, hogy ha a társaimmal együtt közösen lélegezve meg tud szólalni egy jó kövér riff vagy akkord. Ez jó érzés, függetlenül attól, milyen régóta csináljuk, vagy hány évesek vagyunk.
Régen a zenélésen kívül érdekelt valami más is, amivel gondoltad, hogy esetleg lehetne foglalkozni?
Igazából nekem mindig is két nagy szerelmem volt. Az egyik a zenélés, a másik a repülés. Szerettem volna pilóta lenni, de úgy, hogy közben zenélek is. Idő közben a tollasütőket igazi gitárra cseréltük, és tizennégy éves koromban kiderült, hogy csak akkor lehetnék vadászpilóta, merthogy az szerettem volna lenni, ha elmegyek hivatásos katonának, ami nem állt hozzám valami közel. Úgyhogy ez el is döntötte az életemet. De hobby szinten megmaradt a repülés az életemben, mind a mai napig. Ilyen értelemben jól döntöttem, mert így a szerelmem, a repülés megmaradt, a zenélés pedig az életemmé vált.
Ejtőernyőztél sokáig. Mesélj erről!
Régóta nem ejtőernyőztem, de ettől függetlenül, amikor tehetem, repülök. A repülés minden faja érdekelt világéletemben. Akár hőlégballonnal, akár zuhanva, vagy bármilyen más módon. Vadászrepülőgépen kívül szinte mindenen repültem, és amiből ki lehet ugrani abból már mind ki is ugrottam. (nevet) De sajnos valóban régen ejtőernyőztem. Az emberben egy idő után előjön egyfajta tudatosság az ösztönösség mellett, ami azt feltételezi, hogy a zenélés fontosabb dolog az életemben és más emberek életében is, és felelősséggel tartozom magamnak is meg másoknak is. Döntenem kellett, ha az ejtőernyőzésből fakadó balesetek veszélyeztetik a zenélést, akkor kényszerűségből le kell mondanom az ugrásról.
Volt olyan ugrásod, amelyik a többinél is emlékezetesebb volt?
Az ugrásokról általában is jó emlékeket őrzök, de van egy-kettő, ami kiemelkedik ezek közül. Az általános ugrómagasság 4000 méter, nekem két alkalommal volt szerencsém 5000 méterről, vagy kicsit magasabbról ugrani. Az egyik naplementekor a Balaton fölött történt, de ugrottam már a kivilágított Budai vár felett is ’98-ban az augusztus 20-i légi-víziparádé alkalmával.
Szereted a Balatont? Nyaraltál már ott?
Még a régi rendszerben gyerekkoromban, minden nyáron ott voltunk két hetet a szüleimmel. De egyébként is szeretem a Balatont, nem csak az ejtőernyőzés miatt, hanem rengeteg koncertélmény miatt is, sok emlék fűz oda.
Kővári Piroska
2012.08.18.
