Most, hogy Sidi tizenhárom év után kivált a Tankcsapdából, meghallgattam a korszak alatt kiadott albumokat, hogy végülis milyen volt ez a hármas?
Amikor 2009-ben kijött az utolsó album Cseresznyével, akkor nagyon elkeseredtem, – nem tudtuk még ekkor, hogy az utolsó Cseresznye lemez – mert valahogy nagyon puding lett.
Szeretném leszögezni, hogy ízig-vérig Tankcsapda rajongó vagyok és leszek. Rengeteget köszönhetek a zenekarnak rajongóként is, pláne azon túl, hús-vér emberi minőségükben. Nem fikázni jöttem ma ide.
Tehát 2005 körül kijött a fekete album, a Mindenki vár valamit (khm!) és ott az Élni vagy Égni után azt éreztem, – és a mai napig ugyanezt gondolom, pedig akkor 14 voltam, most meg 34 – hogy a lemez első fele fasza volt és nagyon jó, a másik oldal meg felejthető. Az volt az első CD, amit nem szerettem végig hallgatni, inkább visszapörgettem az elejére. Ezután a 2009-es album, a Minden jót számomra még egy fokkal lejjebb ment: ott már nem egy fél albumot éreztem a magaménak, hanem bizonyos dalokat, dalrészleteket.
Hogy mi volt a háttérben, mi nem, olvashattuk a Liliputban, de úgyse tudjuk, nem is számít. Mindenesetre Cseresznye el, majd jött Sidi.
Én akkor azt gondoltam, amikor szinte azonnal új albumba kezdtek, hogy jó, oké, ennél azért több idő kell, hogy összecsiszolódjanak, ne az első, friss lemez alapján ítéljük meg a hármast!
Szerintem a 2012-es Rockmafia Debrecen egy meglehetősen felejthető lemez lett. Porosodik a polcomon. Őszintén nem tudok róla egy dalt sem mondani, ami igaz tankcsapdásként beindította volna a lábam, meg a fejem.
De oké, mondtam, ne ez alapján ítéljünk, várjunk egy kicsit, amíg összeszoknak!
Kellett is várnunk néhány évet, amire megjelent a következő: az Urai vagyunk a helyzetnek… Mintha csak bizonygatni akarnának valamit, miközben hát… Nem mondom, a lemez jobb lett, mint az előző, de megint csak nem éreztem a magaménak. És jöttek a dumák, hogy a fiataloknak szól a Tankcsapda, meg köpnek a fikára… Közben baszki tizennégyéves korom óta vártam, hogy telibetaláljatok, ne csak a régi albumokkal. Nem ellenetek, miattatok voltam dühös.
Mert ha a Tankcsapda egy hiteles zenekar, – ahogy minden interjúban hivatkoznak magukra – akkor kérem, hogy egy album megjelenésekor legyen mondanivalójuk! Lehet, hogy a rajongóknak nem lehet ilyen elvárásuk; de hiszen ők mondták, hogy nem úgy készül egy lemez, hogy „volt öt jó számunk, meg gyorsan feljátszottunk még nyolcat, mert annyi kell a CD-hez.″
Lukács Lászlót azért imádja az ország, mert kurva jó gondolatai, szófordulatai vannak, mert kimondja helyettünk is, amit érzünk. Ha ez az együttes nem egy retrótrió, akkor ne a húszéves dalaikról húzzanak le újabb és újabb bőröket, azok dallamát, szövegét, vagy jellemző részleteit újragondolva! Mert ez bizony kissé ellentmond annak, mint amit vallanak magukról, legalábbis az önazonosság talaja beleremeg.
És Sidi. Csupaszív ember, kiváló gitáros, folyton mosolygó, fantasztikus figura. Mégis valahogy az elejétől kezdve az volt az érzésem, hogy kicsit megszeppent, hogy bekerült a bandába, az idoljai közé. Úgy tűnt, kicsit inkább alárendelt szerepet vett fel, semmint stabil tagja lett volna annak a háromlábú széknek. Aztán persze, tizenhárom év bizonyára elég volt hozzá, hogy felnőjön a feladathoz; azért amikor nemrég ezt szemtől-szembe felhoztam neki, nem nagyon háborodott fel az állításomon.
Rajongóként, az összes albumot ismerő, jelentős részüket szarráhallgatóként úgy érzem, sajnos a tizenhárom év alatt nem született igazán sikeres album, vagy korszakalkotó dal.
És persze, értem én, hogy a tinik megveszik akkor is, mert ott van rajta a Lukács Laci, meg Tankcsapda, de azért, ha ötven felett az ember is változik, szerintem az asztalhoz is hamarabb ül le beszélgetni egy kortársával, mintsem lényegesen fiatalabbakkal.
Az is eszembe szokott jutni, – és eszem ágában sincs rávenni a tagokat, hogy kezdjenek el újra füvezni – hogy lehet, hogy mégiscsak okkal lett Sex & Drugs & Rock’n Roll a szlogen, nem pedig alcohol, mert annak idején azért született jópár fantasztikus dal, amibe belejátszott némi acapulco gold is. És az is lehet, hogy egyszerűen csak az történt, hogy az Élni vagy Égni albumig be akartak törni a nyilvánosságba, a mainstreambe, feltörni és bebetonozni magukat, amely megfelelési kényszer óhatatlanul is jobb dalokat eredményez, azóta pedig belekényelmesedtek a szerepbe.
Meg az is lehet, hogy az egészet szarul látom és tévedek.
Mindenesetre én nem köpök rátok és azt kívánom, akárhogy is, de ha eljön az ideje és az új gitáros, basszátok tele a Tankot!
