Az már biztos, hogy a „true” üzletembereket a Death By Metal fesztiválra küldeném csapatépítő tréningre. Hol máshol éreznék ennyire a törődést, mint egy Aborted/Septicflesh/Kataklysm nevével fémjelzett ultrakemény koncerten? Ráadásul ez már a második felvonás volt.
A kellemes vasárnapi programnak a Dürer Kert adott otthont, melynek három termében orrba-szájba dőltek a durvábbnál durvább riffek. Azt meg kell hagyni, hogy kicsit soknak vélem a 30 zenekart. Bár az is igaz, hogy így mindenki megtalálja magának a megfelelő bandát. A termek közötti ingázás révén botlottam bele a Nigromantiába. A nyíregyházi srácok záródalára értem be, ami egészen véletlenül egy jófajta Gojira – Flying Whales volt. No, hát akkor ezt jól megnézzük, mondtam magamban. Istenigazából Gojirát játszani nem könnyű móka, és ügyesen nyomták a srácok. A hangosítás viszont nem tűnt meggyőzőnek. Ugyanezt a nagyteremben is megtapasztaltam az Angerseed, a Gutted, és a Kill With Hate alatt. Valószínűleg a sűrű riffhegyek miatt alapvetően is nehéz dolga van a hangosítóknak. A kásás hangzástól eltekintve tekintélyesen oda lett pirítva a performansz mind a három banda részéről. Az Angerseed féle aprítást kifejezetten kellemes volt hallgatni, látszik, hogy nem ma kezdték. Vérprofi. A fehérvári Gutted is korrekt aszalást rendezett le, bár számomra sok volt a dalok közti stand-up comedy-re hajazó üresjárat. Érkezett a Kill With Hate. A tekintélyt parancsoló, kellemes bariton orgánumú Gyémánt Krisztián és csapata sosem okoznak csalódást. Kőkemények a srácok. Viszont megint ki kell térjek a soundra. Az a bajom, hogy látom a bandákon, hogy nagyon királyak, de nem hallom. Konkrétan a szememmel kellett hallanom. Olyan volt a hangzás, mintha egy nagy fekete massza lebegne előttem.
20 perc átállás után érkezett az Aborted. Ekkorra már korrektül megtelt a nagyterem. No hát az Aborted tánczenekar az, akiket megnézel, és azonnal kihalsz. Ilyen intenzív aprítást én még szerintem élőben nem is hallottam. Te jó ég. Már a beállásnál összenéztünk pár sráccal, hogy ezekkel mi lehet… Iszonyú beteg gitárhangzás a jó öblös féléből, jobb fajta kitriggerelt dobsound, és még a basszerost is hallottam. Kőkemény jelenlét volt a zenekar és közönség részéről is. Sven énekes ide-oda ugrált, közben olyan sátáni sikolyokat, disznajvisításokat produkált, azt hittem, megszarunk mind. A kedvencem, amikor már nem gondolod, hogy az amúgy is szanaszéjjel aprított varrógép lábdobra rátesznek még egy lapáttal, erre pedig magad alá rottyantva konstatálod, hogy hatvannegyedeket dobol a bácsi. A libabőr és a sírás határa. És mindezt öröm volt hallgatni. Komolyan mondom, kellemes volt. Persze a tömkeleg aprítás mellett felbukkantak mindenféle stenkesebb, headbangelős riffek, amikre kötelességed eltörni a nyakad, vagy legalább felordítani: MIAAAAAAFAAAASZ!!!!
Tökéletes példa erre a Coffin Upon Coffin c. opusz. Az őrlést levezető sejtelmes riff után egy agyszaggató pokolriff, és a közönség megőrül. Gondolom nem csak engem rázott ki a hideg a hasonló belassulós riffeknél (lásd még Chronicles Of Detruncation). Ekkor éreztem rá a Death Metál esztétikai szépségére.
Nem emelek ki dalokat, mert mindegyik veszettül durva volt, másfelől meg őszinte leszek: nem is annyira emlékszem a címekre. Buli után rohantam a merchpulthoz lemezért, és dedikálás közben sikerült pár szót váltanom a srácokkal. Kérdeztem, hogy a vérbe’ képesek ilyen elánnal játszani. A válasz röhögve annyi volt, hogy megittak pár kávét. Nagyon kedves figurák és tényleg érdemes megnézni, mit művelnek. Nekem abszolút lerepült a fejem. Ez a hangzás teljesen kikészített (jó értelemben). E cikk írása közben is épp a Necrotic Manifesto lemezük üvölt.
Az OKJ-s kőfaragó szakkör után jött a szimfonikus elemekkel gazdagított death orgia, a Septicflesh. Őket vártam a legjobban, és nem hiába. Seth és emberei produkciójára (igen, én ezt már produkciónak nevezem) abszolúte vevő volt a nép. Előbb az általam nehezményezett infókkal kezdem. Botrányosan keveset játszottak, sajna. Volt kb. 8 dal. De tény, hogy ez a 8 dal olyan emberesen, és intenzíven oda lett rakva, hogy kettéállt a fejünk. Asszem ez volt az egyedüli negatívum. No, akkor lássuk. Sejtelmes intro. Apokalipszist idéző öltözékben bevonulnak a srácok és felcsendül a War In Heaven. Úgy visítottam örömömben, mint az óvodás, aki nintendót kapott karácsonyra. Azt hittem, az Abortedes srácok már kimaxolták a hangzást, de tévedtem. A már amúgy is pompás sound itt még világibb lett. Hihetetlen érzés, amikor – ráadásul nem is középen állsz – mindent értesz. Jaaaajjj. Zseniális. Apropó középen állás…hát igen…én a nyugdíjasabb kategóriába tartozom, inkább figyelek és headbangelek. Mindazonáltal bent a dzsumbiban nagy buli volt már Aborteden is. Wall Of Death, Circle Pit, meg amit akartok. Jóféle.
Tehát az epikus War In Heaven után jött a Communion, majd nagy örömömre az Order Of Dracul. Olyan volt az egész koncert, mintha egy horrorsztoriba csöppentünk volna, melyben pár (esetünkben pár száz) ember tűz köré ül, és közben rémsztorikat mesél nekik egy öreg bácsi, aki már mindent látott. Seth hatalmas forma. Folyamatosan tartotta a kontaktot a közönséggel. „My friends!!!” – mondta végig misztikus hangon.
Mekkora szöveg. Ez az apró verbális gesztus képes volt arra, hogy a közönséget egyenrangú partnerként kezelje a bulin. Szerintem zseniális.
Következett a zenekar Enter Sandman-je, a Pyramid God. Középtempós, menetelős metál. Az is rázza a fejét, aki nem akarja. Ezt követte a Prototype majd a The Vampire Of Nazareth. Ez utóbbi is slágernek számít a srácoknál. Horrorisztikus hegedűtémák, fasza tam groove a dobokon (az a Kerim Lechner dobol, aki a Decapitatedben is megfordult korábban), majd indul is a sátáni aprítás. Nem sokat pöcsölnek az arcok. A szimfonikus betétek istentelen hangulatosak. Konkrétan vízióid támadnak, ha hallgatod. Mint, amikor dementorok lebegnek a házad fölött.
A koncert zárásaként az Anubis és a Prometheus dalok szolgáltak. Jó választás. Epikus, sötét, nem evilági kompozíciók. Elejétől a végéig profi zenélés. A tagok külön-külön hagyták el a színpadot. Mint, ahogy a dobos, Krimh lépett, bukkant fel elsőre, Ő hagyta el utoljára a porondot. Eszméletlen egy koncepció. Imádtam. Számomra az est fénypontja volt.
Setlist: http://www.setlist.fm/setlist/septicflesh/2016/durer-kert-budapest-hungary-23f380d7.html
Rövid átpakolás után előkerült a Kataklysm backline. Én elég perverz vagyok, ha dobokról beszélünk. Hát Oli Beaudionról szintén elmondhatjuk, hogy a „több néha több.” 2 lábdob (jó, az alap volt mindenkinél), hatezer cintányér, és használta mindet becsületesen. A Kataklysm az a banda, akik feljönnek, darabokra szaggatnak, majd lelépnek, mintha mi sem történt volna. Ősparaszt metál. Az ilyet szeretjük. Jean-Francois Dagenais gitáros és Stephane Barbe basszer után megcsodálhattuk Maurizio Iacono batár jelenlétét. Emberünk lassan Mike Portnoy és Gene Hoglan szerelemgyerekére hasonlít, és olyan show-t csinál, hogy csak pislogtam. Az egész zenekar annyira egyben van. Ezek se ma kezdték. Olyan erő van bennük. Tipikusan az történik, hogy hallod, amint lefognak egy hangot és lerepül tőle a fejed. Ez történt a Black Sheepnél. Ilyen bunkó riffelésre csak a kanadaiak képesek.
„Fáradtak vagytok? Garantálom, hogy ettől felébredtek a gecibe!!!” Hangzott a mondat és indult a Soul Destroyer. Te jó ég…Ez a Maurizio (is) egy állat.
Azt ugyebár nem kell mondanom, hogy mi volt a küzdőtéren. Hát nem is mondom. Egyet találhattok.
Valódi best of programmal készültek a srácok, bár egy Taking The Words By Stormot szívesen meghallgattam volna. Sebaj, volt helyette As I Slither meg Ambassador of Pain. Ez utóbbinál már olyan sebességek mentek végbe, melyet ép ésszel. ép lélekkel nem foghattam fel. Konkrétan, mint, amikor egy 8 bites blast beatet felgyorsítasz 300 bpm-re. Nem csalás, nem ámítás. Ez az Oli gyerek ledobolta. Az új lemezről a Thy Serpents Tongue nagyon ütött élőben is a Soul Destroyer mellett.
Eltolták a Push The Venomot is, volt baj. Hatalmas energiák szabadultak fel. Maurizio néha hátrébb ment a dob mellé applikált kisebb emelvényhez. Onnan üvöltött, miközben Stephane vagy Jean-Francois töltötték be a megüresedett részt.
Vérprofi buli. Itt sem volt üresjárat, ám a végére már kezdtem elfáradni. Én bajom. Felejthetetlen éjszaka volt. Zárásképp annyit mondok: Füst és lábdob. Köszönjük!
Bütch voltam.
Setlist: http://www.setlist.fm/setlist/kataklysm/2016/durer-kert-budapest-hungary-4bf3875e.html
