Nyolc zenekaros lineup, két színpadon, három műfaj legendás alakjaival és egy olyan headlinerrel, aki egyszerre kihagyhatatlan és egyben kakukktojás egy alapvetően extrém/death metal vonalon mozgó, 2021 óta létező koncepcióban…és mindez a nyári fesztiválszezon kellős közepén.
Kockázatos vállalkozás? Minden bizonnyal
Alig pár héttel vagyunk túl a Rockmaraton és alig pár nappal a FEZEN fesztiválokon, az pedig már csak hab a tortán, hogy a nyár talán legerősebb, Budapesttől mindössze hat órányi autózással elérhető – a felhozatallal erős átfedésben operáló – extrém metal fesztiváljának előestéjére sikerült összehozni ezt az eseményt, ráadásul egy féktelen kikapcsolódáshoz nem éppen ideális keddi napra. Legyünk őszinték, túlkínálat van, és még a legelszántabb metal arcok sem fáradhatatlanok, és nem mellesleg anyagi kereteik sem végtelenek.
A fenti helyzetjelentésre alapozó nézőszám tippelésemnek első blikkre kissé ellentmondott, hogy már nem sokkal az átlag munkanap végére kiírt kezdés után is alig lehetett a Barba Negra mellett parkolóhelyet találni, ehhez képest a műfaj berkein belül nem kis névnek számító Deicide igencsak szellős nézőtér előtt hozta le a délutáni death metal rituálét.
Hazai “svédacél”
A tisztelt egybegyűltek jelentős részével egyetemben a nagyszinpadot nyitó, szemtelenül fiatal soproni thrash brigád KillerSick műsorának végére léptem át a nem létező küszöböt, viszont még így is volt alkalmam kedvenc kaliforniai ördögimádóim rituáléja előtt belehallgatni a nemrég debütált, dallamosabb death metalban utazó, soraiban sokat látott, rutinos arcokat felvonultató Noble Victory kék sátras hangversenyébe.
Szerencsémre ott lehettem a szintén ezen a színpadon történt, barátibb idősávra időzített debütálásukon, mert így volt alkalmam megtapasztalni, hogy kegyetlen jó, amit csinálnak, ám ezúttal az igencsak katyvasz hangosításnak “hála” nem maradtam túl sokáig a tetthelyen.
Régisulis istenkáromlás, matiné idősávban
A Deicide még zsáneren belül is megosztó jelenségnek számít. Ez főként a nem éppen úri modoráról és polkorretségéről híres (egykor) botrányhős frontembernek, Glen Bentonnak köszönhető.
Emberünk lassan négy évtizednyi, nagy nyilvánosság előtt elkövetett blaszfémiát tett le az asztalra, ami már csak azért is figyelemre méltó teljesítmény, mert pályafutásának kezdetén leginkább azon ígéretével hívta fel magára a figyelmet, hogy Krisztusi-korba lépve önkezűleg fog véget vetni az életének. Nos, mint a mellékelt ábra mutatja, ez nem történt meg, sőt a már-már Lemmyvel vetekedő mértékű whiskey-fogyasztás sem vonta még ki őt a forgalomból.
Közutálat ide vagy oda, a Deicide ezen a néven immár 35 éve van jelen a színtéren, ráadásul (bár ezzel sokan nem értenek egyet) a ma már veteránnak számító gépezet nemcsak az első három alapműnek számító albumon szólt nagyot, még annak ellenére sem, hogy a Deicide a kilencvenes évek végére erős lejtmenetbe kapcsolt. Bàr volt pár teljesen súlytalan kiadványuk, makacsul ragaszkodom ahhoz a véleményemhez, hogy a The Stench Of Redemption lemezen újra felpattant a démoni szikra, ami azóta hol begyújtja a pokol tüzét, hol csupán takaréklángon pislákol.
De, mire is képesek élőben? Hát az egészen biztos, hogy képben vannak a rajongók igényeivel, mert olyan, közel egy órás 1990-1995 “Best of” setlistet hoztak, hogy arra panasz nem lehet. Az összesen három(!!!) nem ebből az időszakból származó tétel pedig jobb is, hogy nem maradt ki, hisz ne felejtsük el, hogy idén is jelent meg lemez (erről a videómegosztókon elérhető, korhatáros vizuális tartalmakkal támogatott From Unknown Heights You Shall Fall és a Sever The Tongue tételek kerültek fel a repertoárba), másrészt a már említett The Stench Of Redemption lemez húzótétele a Homage for Satan is tökéletesen illeszkedett a menübe.
Működik még mindez 2024-ben? Legyünk szigorúak és ismerjük el, hogy már láthatóan visszafogottabb a kiállás (senki sem lehet örökké harminchárom ugyebár…) Glen magasai meg sem közelítik már az egykor démoninak ható “rikácsolást”, és legyünk őszinték, a hangzást sem sikerült éppen ideálisra belőni, de basszus, ez még mindig brutális.
Nem kellettek hatalmas fények, lángcsóvák és fordított keresztek ahhoz, hogy működjön, minden sallangtól és felesleges sztárolásoktól mentesen lehozták azt, amiért odamentünk.
Sikeresen felébresztették bennem azt a – lássuk be kissé lesokkolt – tizenöt éves kezdő metalos srácot, aki a kihajtott kazettaborítón döbbent csodálattal nézte a szakszerűen felboncolt Krisztust ábrázoló grafikát (ami a külső oldalra csak egy lepellel letakarva kerülhetett fel), miközben a walkman füleséből a vonaton hazafelé üvöltött, hogy “When you die, is when the lie will be believed”. Teljesen más volt még az ingerküszöb, teljesen más volt még ez az egész ki..szott világ, és, bár tiszta szívből gyűlöltem az évtizedet, ezt a részt mégis jó volt újraélni. Egy az egész életemet meghatározó szubkultúrát ismertem meg akkor, és ennek a Deicide szerves része volt. Úgyhogy lehet rájuk vödörből önteni a savat, rohadtul nem érdekel. A Deicide egy élő legenda és bakancslistás fontossággal bírt, hogy legalább egyszer láthassam őket. Köszönet érte!
Abbath alias Immortal
És elérkeztünk az est azon pontjához amivel kapcsolatban már jó előre tudtam, hogy igencsak nehezen fogom olvasható sorokba rendezni a gondolataimat, tekintve, hogy egy igencsak kontrasztos jelenségről van szó.
Adott a ‘90-es évek hírhedt Trve Norwegian Black Metal mozgalmának feketén ragyogó gyöngyszeme, az Abbath Doom Occulta (Olve Eikemo) és Demonaz Doom Occulta (Harald Nævdal) által alapított Immortal, melynek munkásságát gondolom, nem különösen szükséges bemutatnom. Idővel a korai klipekben fák és romok között settenkedő, tűzköpő, ikonikus rák mozgású (és még sorolhatnám a jelzőket) frontember Abbath-ról kiderült, hogy a hullafestés alatt egy vérbeli showman, már-már komikus karakter rejtőzik. Emberünk gyakorlatilag mém lett és a legfrissebb generáció képviselői már inkább úgy ismerik, mint a talpig harci díszben lejtőn leguruló metal arc, mintsem a pokol legmélyebb bugyraiból felböffentett démonfajzat.
Abbath az Immortalon belül kirobbanó jogi viták miatt majd egy évtizede kivált a zenekarból, és saját lábára állt. Azóta saját művészneve alatt, meglepően sűrűn cserélődő zenésztársakkal összesen három lemezt tett le eddig az asztalra, ám ezen a turnén gyakorlatilag 100%-ban Immortal feldolgozásokkal járja be Európát.
Az élő ikon talpig bőrben és latexben a kötelező pusztító északi vihar hangjaival kísérve lépett színpadra és kezdetét vette az est leglátványosabb és egyben legszórakoztatóbb showműsora. Mit is mondhatnék, soha rosszabb “cover bandet”! A közönség kétpofára kajálta minden percét füsttel, vetítésekkel és a műfaji keretekhez és az est további fellépőihez képest még középtájt is élvezhetőnek mondható hangzást. És azt kell mondanom, hogy még ilyen “újszerű” tálalásban is élmény volt fogyasztani főételnek némi The Call of the Wintermoon-t Sons of Northern Darkness-el, desszertnek egy kellemesen hűsítő Damned in Black-et és mindezt Blashyrkh-el lekísérni.
Családias thrash piknik, élő legendákkal
Mindamellett, hogy borzasztó hálás vagyok a szervezőknek azért, hogy az esemény címében nem jelent meg a “fesztivál” szó, azért a szabadtér, a délutánból éjszakába nyúló program és az összehangolt színpadok közötti mászkálás óhatatlanul együtt jár a fesztiválos életérzéssel. Lépten-nyomon haverokba botlik az ember, hosszú sorok a kajás pultnál, csendesebb sarkokban spontán beszélgetések…megvan ennek a maga bája, még akkor is, ha 1-1 koncertről pont az ilyen pillanatok miatt sikerül lemaradni. Remélem, sikerül valahol elcsípnem a Los Angeles-i Skeletal Remainst, mert ezúttal bizony nem sikerült. Pontosabban nagyjából félszámnyi death metal esszenciát sikerült a kék sátorban egyre inkább eluralkodó oroszlánszaggal együtt magamba szippantani és már tekertünk is át a nagyszínpadon nyitó főműsorszámra.
Az Exodust eddigi életem során mindössze egyszer, hónapra pontosan 16 évvel ezelőtt volt alkalmam élőben megcsodálni a 2008-as SZIGET fesztiválon, akkor még a bájosan alpári Rob Dukesszal a mikrofon mögött. Ott és akkor totálisan letaglóztak, sőt nemcsak az év legnagyobb koncertélményét kaptam az arcomba, lelkes és ifjú elsősorosként végig a kordon előtt headbangelve. Ilyen előzmények ismeretében erős túlzás lenne állítani, hogy elvárások nélkül érkeztem most a nézőtérre.
A stílusos Tavaszi szél vizet áraszt intróról és a – személyes kedvenc – Bonded by Blood nyitány feléről sikeresen lemaradtunk. A döbbenetesen szellős félsátras nézőtéren nem volt szükség furakodásra, simán letáboroztunk a keverő jobb oldalán. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy elmaradt az elmaradhatatlan egymáson átgyaloglás és a kötelező izzadt, félpucér zsírtestek kéretlen közelsége, mégis ambivalens érzések fogtak el. Egy Exodus koncerten a papírforma szerint nemhogy kényelmesen lézengeni nem lehet, de örülhetünk, ha egyáltalán talajt ér a lábunk a tömeg szorításában.
Baromi szimpatikus volt a magyar zászlós Exodus háttér, és a lendületre sem lehetett panaszkodni, viszont a megszólalás finoman szólva is hagyott némi kívánnivalót maga után. Zetro Souz kissé Ozzyra hajazó stílusban az első pillanattól fel-alá mászkálva a színpad két széle között vezényelte a showt, de az éneket a gitárokkal egyetemben inkább csak sejteni lehetett mint hallani. Jómagam nem tartozom a Barba Negra hangzását kötelező jelleggel savazók táborába, de azért a ló…nak is van egy vége. Nem tudom, mi lehetett a gyatra megszólalás oka, lehet, hogy egyszerűen csak (a soundot erősen befolyásoló) “nagyobb tömeggel számolva” lett belőve a pult. Állítólag az első sorokban jól szólt, ezt sajnos nem tudom megerősíteni, azt viszont igen, hogy a hang valahol a kajás sátor magasságában érkezett meg élvezhető minőségben. Kissé értetlenül állok a jelenség előtt, de ez már úgyis mindegy. A dalcsokorra azonban nem lehet panaszkodni. Összesen 13 tételes – és szerencsére nem a fesztiválosra rövidített – főként a Bonded by Blood albumra alapozó, ám nagyjából a teljes életművet felölelő setlisttel érkeztek hozzánk a Bay Area thrash legendák. Különösen kedves húzás volt Dukes megemlítése és a nevével fémjelzett korszakból merítés (Iconoclasm), még akkor is, ha Zetro totál más karakter. A koncert a végére csúcsosodott ki igazán, és, bár a hang nem akart megérkezni, azért egy A Lesson in Violence / The Toxic Waltz / Strike of the Beast lezárás még így is több, mint említésre méltó.
Totális pusztítás
Nem úgy indultam neki ennek az estének, hogy egy Exodus-koncert után még érdekelhet bármi is, de baromi nagyot tévedtem. Már kellően fáradt fülekkel, némi baráti unszolásnak engedve vettem az irányt a kék sátor felé, ám, ami ott fogadott, arre nem voltam felkészülve: A belga illetőségű Aborted ugyanis úgy döngölt fölbe pillanatok alatt, hogy pislogni sem maradt időm, csak néztem kiakadt szemekkel, hogy ez mi, meg ezt eddig én mégis miért nem?????? A hangzás az adott keretek között ezen az estén kimagasló volt. A színpadkép a maga egyszerűségében is lenyűgöző, és Sven de Caluwe frontember áldásos tevékenysége pedig több, mint irigylésre méltó. Egy pillanatra sem állt meg, folyamatosan hergelte a közönséget, és sikerült is elérnie a célját, mert kollektív őrületet generált. Fáradt fülek, fáradt elme ide vagy oda, ezt halálos bűn lett volna kihagyni, tekintve, hogy az este (minden elfogulatlanság nélkül) egyetlen 10/10 koncertjét hozták, belőlem meg kihozták a rajongó énemet. Hát ennyi…
Jövőre ugyanekkor ugyanitt?
Fotók: Pásztor Csaba *Kieron*
További képek IDE KATTINTVA nézegethetőek.
