A Tribulation nevű zenekarral először 2015 tavaszán találkoztam, méghozzá a Strange Gateways Beckon című számukat hallgatva. Már első alkalommal is felkaptam a fejem, mert valami olyasmit hallottam, amit korábban alig-alig. Black metálos ének, progresszívre hajazó dob- és gitártémák, na meg persze az egész zenét átitató horror-színház hangulat. Valami okkult, sejtelmes, kissé bizarr, és mégis precízen kidolgozott egyveleg nyitotta ki előttem ennek az ismeretlen birodalomnak az ajtaját. Hamar el is érkezett az alkalom, mikor az új album személyével kettesben töltöttünk egy éjszakát. Ez a kifejezés pedig bizarrságát tekintve semmi ahhoz képest, amit az a közel egy óra adni képes. Nem is véletlen, hogy hirtelen mennyire felkapott lett a banda. Telt-múlt az idő, felfedeztem a zenekar korábbi albumait is magamnak, elkönyvelve, hogy az új album elég nagy változásokat hozott a stílusukban, majd szeptember elején érkezett a hír, miszerint fellépnek januárban a Dürer Kertben. Tudtam, hogy ott a helyem.
A tavalyi év végén már tisztázódott, hogy ez bizony egy horror-buli lesz, mert mind a svéd Vampire, mind a finn Grave Pleasures magánék tudhat valamit a gótikából és/vagy a horrorból. Szépen lassan el is érkezett január 22. napja, mely ezt az ígéretesnek bizonyuló évnyitót jelentette az undergroundban. Péntek lévén valamivel nagyobb közönségre is lehetett számítani az átlagosnál, így hát tényleg minden adott volt egy emlékezetes estéhez.
A 19.30-as kezdést nagyjából tartva, a semmiből megkezdte zúzdáját a Vampire, akik zenéje leginkább a death és thrash sajátos keverékeként írható le, mindezt erősen old-school módban leművelve. A durvább zenét játszó előzenekarok is gyakorta esnek bele abba a hibába, hogy merevek, mondhatni élettelenül játszanak, ami szinte mindig átragad a közönségre is. Hát szerencsére erről most szó sem volt, mert egy igazi, a két stílus masszájához hű, vad, és könyörtelen aprítást élvezkedhettünk végig egy bő fél órában, melynél jobb bemelegítést aligha tudnék elképzelni. A színpadon látottakról pár szót ejtve, azt mindenképp lekörmölném, hogy erősen átjárt egyfajta nosztalgikus érzés a bandatagok öltözékeit figyelve, de leginkább ez mégis akkor jött elő, mikor a dobszerkó mögötti kaszás-alak szemgödrei elkezdtek világítani. Ez az alak egyébként a debütalbumukon szerepel, a világító szemek megoldása pedig egyből eszembe jutatta a 70-es, 80-as évek egykoron underground, ma már világhírű bandáinak színpadi ügyeskedéseit, amikről sajnos csak könyvekben olvashattam. Egy szó mint száz, mind zeneileg, mind megjelenésükkel a Vampire egy bitangerős kezdetet adott az estének.
Egy átszerelés után lehullt a kaszás zászlaja, mögötte pedig feltűnt a Grave Pleasures logó, mely enyhén szólva is nagy eltérésre utalt hangulatilag az előzőhöz képest. Mint kiderült, ez zeneileg is épp ennyire markáns diffit jelentett. Tudni illik a finnek zenéje szintén keverék, bár már kevésbé említhető szokványosként, ugyanis stílusuk ötvözi a punkot, gótikát, rockot, és néhol befigyel egy kis progmetál érzület is. Ennek a leginkább ’gothic post-punk’ névvel illethető stílusnak pedig köze nem volt az előzőleg hallottakhoz. Ebből eredve aztán sem a színpadon, sem azelőtt nem volt akkora őrültkötés, viszont ez nem jelenti azt, hogy amit hallottunk, az rossz lett volna – ó, de még mennyire hogy nem. Sokak tekintete hamar elkapta a jobbszélen pengető leányt, ami nem is különös, mert egy ilyen estén az ember nem számít nőiességre a színpadon – hacsak nincsen tisztában azzal, kiket fog látni. Furcsamód a nőiesség később is előkerült, de erről majd mindjárt írok bővebben. Ez a post-punk dolog sokaknál bevált, köztük nálam is. Talán azzal lehetne magyarázni, hogy az ilyen zenével való találkozás kimondottan ritka. Főleg egy olyan közegben, ahol a következő fellépő zenéjében a legmeghatározóbb stílus a black metal. Bár a thrash-death hangulatot elvette tőlünk a Grave Pleasures, de adott helyette valami mást, ami éppenséggel kelendőbb is volt ahhoz, ami következett.
Tudni illik a Tribulation zenéje – mint azt korábban elregéltem – nem egy egyszerű képlet. Így az előtte szóló punk-féleség furcsamód tökéletes beharangozója volt az eljövendőeknek. Na de mi is volt az, ami eljött értünk? Maguk a vámpírok elsősorban. Füstölőket kiaggatva, és a füstgépet is rendesen kihasználva felcsendült az intró, mely után a banda felvonult a színpadra. Első benyomások: arcfestés, sejtelmesség, és egy nagy adag színháziasság. Utóbbit főként a pózok, és a gyakori közönségre vicsorgások miatt tartom indokoltnak. Pózok alatt értendő egyfajta tánc elemei, melyet leginkább Jonathan Hultén balettre emlékeztető mozgáskultúrájából lehet levonni, mellyel úgymond visszaköszönt a korábban említett nőiesség. Emberünk egyébként közeli viszonyt alakított ki az első sor bal felével, haját belénk lógatva, gitárját szintúgy arcunkba tolva. Én ekkorra már az első sort tapostam, mikor is ritka nagy erővel megragadott a pillanat hangulata, így hát nem tudtam mást tenni, mint headbangeléssel kifejezni örömködésemet. Ez rendben is van, ámbár a színpad és az első sor ilyen helyeken egybefolyik. Megszokott, fogjuk rá. Viszont ez már aligha mondható el a gitáros táncelőadásáról. Történt hát, hogy a koncert közepe táján, örömködésemet épp az előbb leírt módon kifejezve, a táncoló Jonathan tőlem centikre tartott gitárját hirtelen lefejeltem. Pillanatnyi tudatvesztésem után felnéztem, a show ment tovább, majd egy rövid vigyorgással kísért sajnálkozó szemkontaktus tudatta velem, hogy ezt nem csak én éreztem meg.
Így esett meg, hogy a vámpírok horrorjátékának kavalkádjába olyan szinten beleéltem magam, hogy már csak egy efféle élménnyel tudtam megfejelni az estét. Emlékezetes marad, annyi biztos, az idei év nyitásának pedig aligha lehetett volna jobbat kívánni.
